My ,,Simple"life - Befejezett

18. fejezet

Need a place to hide, but I can't find one near

Elaludt. Az utolsó óra kellős közepén fogta magát, lehajtotta a fejét, és elaludt. Ajka elnyílt egymástól, hangosan szuszogott, a félig süket tanár viszont semmit se hallott ebből. Meg akartam bökni, hogy keljen fel, de inkább békén hagytam. A tegnapi után nem volt kedvem összetűzésbe kerülni vele. De mikor a csengőre se ébredt fel, és már csak ketten maradtunk a teremben, úgy éreztem tennem kell valamit. Elé ültem, és bámulni kezdtem, reménykedve, hogy őt is ugyan annyira szokta ez zavarni, mint engem. Bármilyen mélyen is alszok, felébredek ha valaki sokáig néz.

Jungkook azonban békésen aludt. Fél óra múlva elkezdtem buborékokat fújni a rágómmal, és dobolni a padon, miközben ide-oda lengettem a lábamat. Eszembe jutott, mennyire utálja, mikor a füléhez érek, ezért mutató ujjammal odanyúltam, ám nem érintettem meg. Tekintetem levándorolt a kinyújtott karjára, amin a tetoválás volt. A hosszú ujjúja pont annyira húzódott vissza, hogy láthassam a felét, de én kíváncsi voltam a többire is. Tegnap csak hirtelenjében tudtam felmérni.

Felemeltem az anyagot, de nem láttam alá rendesen, ezért elkezdtem felhúzni. Jungkook ekkor sóhajtott egyet, és megragadva a csuklómat, felemelte a fejét. Izzó tekintete a lelkemig hatolt, el akartam rántani a karom, de nem engedte. Erősen tartott, mégse fájt.

- Ne nyúlj hozzá - jelentette ki kemény hangjával. Szinte már olyan volt, mintha fájna neki még az is ha ránézek. - Kurvára viszket.

- Mi? - dőltem hátra. Kook elengedett, és megrázta a kezét, majd megint sóhajtott.

- A pasas nem túlzott, mikor azt mondta, viszketni fog. Alig bírok tőle aludni.

Nem bírtam megszólalni. Olyan már most, mint tegnap. Mintha visszatért volna a régi énje, de mégse. Megmagyarázhatatlan az, amit érzek és látok rajta.

- Nem bántad meg? - bukott ki belőlem halk kérdésem.

- Nem. Kellett volna? - vont vállat.

- Hát... Hirtelen felindulásból csináltattad gondolom.

- Na és? Nekem tetszenek. Amúgy is, azoknak a tetoválásoknak amiknek jelentése van nincs értelme.

- Már hogyne lenne? - vágtam vissza. Kook teljesen összezavar.

- Számomra nincs - helyesbített. - Az emberek ki tudnák olvasni a gyengepontjaimat vagy a fájdalmaimat, ha én is olyanokat varratnék magamra. Így viszont jól is érzem magam és biztonságban is vagyok. - nem telt el fél perc se, újra megszólalt. - Beszéljünk inkább arról, hogy mi történt veled - mutatott az arcomra. Éles fordulatot vett a beszélgetés.- Ki vert meg?

- Úgy döntöttél, normális leszel? - vágtam vissza. Jungkook kemény tekintettel nézett le rám, ujjával dobolni kezdett a padon, türelmetlenül. Lehajtottam a fejem, és felkönyököltem a padra. - Edzésen szétszedtem két vadállatot, és véletlenül behúzott egyet az egyik - vontam vállat. - Nem nagy ügy.

Nem mondott semmit, ő is közelebb húzódott. Felemelte a kezét, és az arcom elé emelte, majd rám pillantott. Lehunytam a szemem, és hagytam, hogy megérintse. Nem fájt annyira, nagyon óvatosan tapogatta végig puha ujjával. Borzongás futott végig a testemen minden egyes másodpercben, amit ujja a bőrömön töltött. Egy pillanatra úgy éreztem, visszakaptam őt.

- Jungkook - szólítottam meg. Meleg barna szemei kíváncsian ragyogtak vissza rám, de ott volt benne az az ismeretlen fény, ami nem tetszett. - Nem baj, ha nem mondod el, mi történt. De azért remélem.. Hogy jól vagy.

Fogtam a cuccom, és kisétáltam a teremből, otthagyva őt. Nem akartam vitatkozni vele, márpedig ez a téma csak oda vezetett volna. Inkább felkészültem a kérdésáradatra, amit Taehyungtól fogok kapni a monoklim miatt. Ideges lesz, főleg rám, de nem érdekel. Most én is mérges vagyok magamra, amiért ilyen felelőtlen voltam. Meg kellett volna várnom, amíg Minho szétszedi őket, vagy kinyírják egymást. Miért kellett beavatkoznom? És miért nem éreztem félelmet?