9. fejezet

678 54 2
                                    

Come on up, bring the pain, on yeah
Rain be pourin'
Sky keep fallin'
Everyday

A vasárnapi ébredés nem teljesen úgy zajlott, mint ahogy azt megszoktam. Általában én keltem Taehyungot, ám most egyedül ébredtem az ágyában. Tudtam, hogy itt van, éreztem a jelenlétét, ezért felültem, és megpróbáltam kidörzsölni szememből az álmosságot.

Tae az ablakban ült, egy csészével a kezében. Üveges tekintettel, és karikás szemmel nézett kifelé, észre se vette, hogy felébredtem. Arckifejezése fájdalomban úszott, úgy tűnt megszűnt körülötte a világ. Tudtam, mi baja van, ezért felálltam és lassan odaballagtam mellé. Nem szóltam semmit, csak átkaroltam és magamhoz öleltem, fejét a mellkasomhoz húzva.

- Még mindig hallod? - suttogtam magam elé. Tae bólintott, és megfogta a karomat, miközben letette a párkányra a csészét. - Kérlek, ne ostorozd magad tovább. Nem a te hibád volt.

- De igen - vágta rá egyből. Elhúzódott tőlem, és nekidőlt az ablaküvegnek, hogy minél messzebb legyen tőlem. - Ha nem viszem a rövidebb úton, most velünk lehetne.

- Nem tudhattad! - csattantam fel, ami egy kicsit sem lepte meg. Minden évben, ugyan ezen a napon eljátsszuk ezt. Egy helyben toporog, nem képes tovább lépni, én pedig bármit is teszek, nem tudok rajta segíteni. - A rendőrök is azt mondták, hogy a kamion hibája volt.

- Nekem kellett volna ott meghalnom. Előtte volt még az egész élet.

- Ahogy előtted is. Ő se akarná, hogy folyton miatta legyél depressziós - mutattam fel, a húgára célozva. Sose hittem ezekben a szarságokban, de mivel Taenak fontos, így muszáj ezen a nyelven beszélnem vele. Amit én sosem érthetek meg. Meg tudom érteni a helyzetét. Elvesztett valamit, amit sosem kaphat vissza. Mint én a szüleimet. De én nem szorulok erre az egészre. A vigasztalásra. Ami volt, elmúlt. Az, hogy szeretném megismerni őket, vagy legalább emlékezni arra, hogy néztek ki nem hozza vissza őket. Tae ezt nem érti meg. Ezért bántja magát évek óta. - Ő már elengedett téged. Most neked kell őt.

- Nem megy.. - hangja elcsuklott, lábait felhúzta, és a térdére hajtotta a fejét. Remegni kezdett, minden, amit tehettem az az volt, hogy ott maradok vele, és némán támogatom. Fáj így látnom őt. Nekem is hiányzik a húga, de a régi Taehyung is. Akire nem kellett azért figyelni, mikor vágja fel az ereit. Aki önfeledten mosolygott rám, és vitt bárhova, amit csak kiejtettem a számon. Aki bátyám volt a nehéz helyzetekben, de barát, mikor arra volt szükségem. Most is itt van velem, de teljesen mást érzek.

Pár órával később sikerült csak rávennem , hogy menjünk. Mind a ketten feketébe öltöztünk, és először a virágoshoz mentünk be. Fehér liliomot választottam, mert tudom, hogy mind a ketten szerették ezt a virágot. Tae azóta nem bír ránézni se, csakis ezen a napon. Lassan ballagtunk az utcán. A temető messze volt, mi mégis gyalog indulunk. A baleset óta nem ült volán mögé. Azt mondta, mikor ott ül, és oldalra néz a húga képe jelenik meg, ahogy azt mondja neki ,,ne menj". A szülei sem voltak képesek rábeszélni erre, úgyhogy a kocsit azóta is az apja használja.

Beérve a temetőbe már rutinosan kerülgettük a sírokat, hogy eljussunk TaeMihez. A hatalmas fa tövében húzódó márvány kő, amibe belevésték a nevét azóta is itt várja, hogy látogassák. Tae ötlete volt, hogy közvetlenül ide temessék a hamvait, mivel TaeMi imádott mindent, ami természet. Nagyon sok fát rajzolt már kiskorában is, mikor pedig Taehyung meglátta, ragaszkodott ehhez a megoldáshoz.

Leült a tövébe, és végigsimította a márvány sima felületét. A feldőlt vázát visszaraktam a helyére, de mielőtt beleemeltem volna a virágot, Taera néztem. Feszülten figyelte a sírt, fogait csikorgatva. Sóhajtottam egyet, és felálltam, majd magamra erőltettem egy keserédes mosolyt, és leguggoltam elé.

My ,,Simple"life - BefejezettTahanan ng mga kuwento. Tumuklas ngayon