tökéletes idegenek

05

—Hé, semmit, nyugodj meg!–mosolygott Lewis

—Semmit, ugye? És akkor hol aludtál?–folytatta az olasz

—A vendégszobába–válaszolt gyorsan

—És te Törpe?–nézett rám, de nem tudtam válaszolni

—Ő is. Ebbe nincs semmi, a barátok–nyelt egy nagyot–alszanak együtt–csak bólogattam

Bella se szólt semmit, mint ahogy én sem. Nem tudtunk mit mondani. Lewis és Charles elment a nappaliba, míg Bella odajött hozzám.

—Barátok, hallottad. Azt mondta barátok vagyunk–mosolyogtam–Nem vagyunk többek és nem is leszünk egy ideig

—Egy ideig...–ismételt meg–Mi volt az este?–tért gyorsan a lényeges témára

—Beszélgettünk és filmeztünk. Semmi több–néztem rá

—És most?–nem tudtam hogy kezdjek neki

—Reggel egyszer felkeltem és kerestem Charlest, de nem találtam, te pedig aludtál. Szóval visszamentem Lewishoz egy csodás produkcióval és meg se dicsérte, pedig végignézte. Aztán elaludtam mellette és úgy keltem fel, hogy a vállán fekszek, de te ekkor bejöttél és magunkra húztam a takarót, mert nem akartam, hogy meglásd. Utána beszélgettünk és átöleltem, de esküszöm nem direkt. És aztán kijöttünk. Innen pedig tudod–erőltettem egy keserű mosolyt magamra, de nem megy

—Mi az, hogy átölelted? Tams, ez tudod mekkora hülyeség volt részedről?–nem tudtam eldönteni, hogy ezt milyen hangnembe mondta

—Ne haragudj, nem akartam így, komolyan–és tényleg nem bírtam tovább

Odabújtam a legjobb barátnőmhöz és sírtam. Nem szólt semmit, mert tudja, hogy mi volt. Valószínűleg megértette a helyzetet.

—Ne sírj, oké? Én hiszek neked és egyáltalán nem haragszok. Charlesal lesz nagyobb gondod, ha Lewis nem intézi el–simogatta a hátam

—Annyi bajt okozok nektek is most. Hazaértetek Olaszországból és ezzel kell foglalkoznotok–szeretem őket, nagyon

—Ne mondj ilyet–rázta meg a fejét

—Szerintem én hazamegyek–álltam fel az asztaltól–Kérlek, utánam tudod küldeni Lewist a szobába?–töröltem meg a szemem

—Igen–ölelt meg ő is

—Köszönöm

Lassan besétáltam a vendégszobába és levettem magamról Bells ruháit, majd leraktam a kanapéra. Visszahúztam a sajátomat és leültem az ágyra. Valószínűleg Lewis is hamarosan be fog jönni. És igazam lett, a pilóta nemsokára be is jött.

—Mi a baj?–kérdezte, miközben leült mellém és megfogta a kezemet

—Hazamegyek-néztem a földre

—Mi a baj?–nem foglalkozott az előbb tett említéssel

—Elmondtam mindent Bellának–felnéztem a szemeibe

—Én Charlesnak–mosolygott

—Mit mondott?–érdeklődtem

—A végére azt monda, hogy nem baj, hogy így alakult–simogatta meg kézfejemet

—Remélem még találkozunk–mosolyogtam én is–egyszer..-tettem hozzá halkan

—Fogunk–felálltam és ő követett, de mielőtt kimehettem volna, az ajtóba visszahúzott magához és megcsókolt–Szeretlek

Nem válaszoltam neki, csak kimentem az ajtón. Mindkettőnkben kavarogtak az érzések. Elköszöntem Belláéktól és hazaindultam. Hamar otthon is voltam és befeküdtem az ágyba. Nem érdekelt abban a pillanatban semmi. Csak újra ki akartam sírni magam. Ez sikerült is szerintem, mert mikor kikeltem az ágyból nem jött több könnyem. Sose gondoltam volna, hogy a legjobb barátomék esküvője ennyi eseménnyel fog telni. Csengettek, nekem pedig semmi kedvem nem volt kinyitni. Amikor meghallottam ki van itt, méginkább nem akartam kimenni. De újra csengetett, mire felálltam és odamentem az ajtóhoz.

—Mit szeretnél?–álltam elé

—Nem válaszoltál–nézett rám–Várj, te sírtál?–nem mondhattam semmit, csak magához húzott és nem engedett el

—Bemegyünk?–erőltettem a mosolygást

Nem szólt, csak követett. A nappaliba ültünk le és bekapcsoltam a TV-t.

—Szóval?–nem engedte volna, hogy előtte sírjak, láttam rajta

—Nem tudom mit akarok–feküdtem el a kanapén, de ő csak értetlenül nézett–Veled kapcsolatban, mi nem lehetünk csak barátok, de többek se

Megértette. Minden szavamra figyelt és végig a szemembe nézett. Ezzel nem akarom őt bántani, de tényleg így van. Lewis és köztem nem lehet több baráti kapcsolatnál.

—Ugye nem haragszol rám?–néztem vissza rá

—Miért haragudnék Kicsilány?–simogatta meg az arcom–Jól tudom, hogy ez így van–mosolygott, mire felültem hozzá

—Aludj itt–mondtam gyorsan–Kérlek

—Miért? Nincs is ruhám–csóválta a fejét

—Kérlek, maradj itt velem–bújtam hozzá

Nem szólt ismét, csak engedte, hogy feküdjek rajta. Az előbb mondtam, hogy nem lehet ezt és mégis én csinálom. A hozzábújásból később lefeküdtem az ölébe és beszélgettünk. Megint mindenről. Jól éreztem magam vele és telt az idő.

—Menjünk be a szobába–mondtam álmosan

—Biztos, hogy azt akarod, hogy itt maradjak?–kérdezte aranyosan

—Nem mondtam volna–mosolyogtam rá és behúztam a szobámba

Lefeküdtünk az ágyra és nem szóltunk. Szorosan öleltem kezeimmel és lábaimmal. Nem engedtem el. A kezei közt feküdtem én is. Feljebb csúsztam, hogy egy szintbe legyen az arcunk és nem vártam tovább, megcsókoltam.

—Én is téged–megkapta a választ, amiért jött

Bármit kérdezett nem válaszoltam, csak halkan figyeltem őt. Elaludtam. Ismét vele. A karjaiban, hozzábújva.