tökéletes idegenek

04

Lewis kijelentésére gyorsan kikeltem az ágyból és sietősen átmentem a fürdőszobába. Nem tudtam mire vélni ezt a pár szót. Nem tudom mi történt az este. Semmire nem emlékeztem. Fogalmam sem volt mi lehetett vagy mi nem köztünk az este folyamán. Teljesen kiesett minden, csak arra emlékszek, hogy beszélgettünk. Semmi másra. Azt akartam, hogy Bella itt legyen most velem és soha többet ne lássam Lewis-t. Borzalmasan éreztem magam. Kimentem a fürdőből és Belláék szobája felé vettem az utat. Kopogtam, de nem jött válasz. Lassan benyitottam a szobájukba és megláttam, hogy Bella alszik, Charles nincs bent. Nem akartam felkelteni, ezért ezzel a lendületemmel ki is mentem. Vissza akartam menni a szobába, de nem volt rá erőm. Csak a fiú szavai jártak a fejembe. Azt mondta, hogy baba, de vajon miért? Nem tudtam mit gondoljak vagy hogy mi lehetett este, ami erre vezette. Lassú lépteket tettem a helyiség felé. Féltem. Hogy mitől? Mindenkinek nyilvánvaló, hogy Lewis szavaitól, ahogy azok csengenek a fejemben és nem tudok másra gondolni. Nem ismerem a fiút, ő se engem és hiába beszéltük végig az estét, nem tudom ki ő. De megfogott minden szava. Nem értettem semmit akkor. Benyitottam a szobába, de szerencsére Lewis még aludt. Vissza akartam feküdni úgy, mintha semmi se történt volna. Lewis nem mocorgott, csak szuszogott. Próbáltam halkan bebújni a takaró alá és elfordulni tőle, de ez csak részben sikerült. Ahogy elfordultam, fordult velem együtt.

—Az Isten áldjon meg téged!–suttogtam

—Köszi–hallottam a hangjában ismét a gúnyt

—Egész végig megnézted a produkciómat és még nem is gratuláltál?–néztem rá, mire csak bólogatott–Elég szomorú–ráztam meg a fejem

—Most mit mondhatnék, csodálatos volt, de legközelebb hagyj aludni–csukta le a szemeit

—Ne aludj már, olyan nehezen keltettelek fel az előbb is–nyaggattam, de csak elfordult

Megfordultam én is és kissé közel mentem hozzá. Megfogtam az egyik vállát és megrázogattam, de nem reagált. Le akartam lökni az ágyról, de ennek esélyét se láttam, ezért feladtam. A takarót lehúztam róla, de ez is hiába volt.

—Feladom–terültem el és egyik lábam Lewisra raktam

Ekkor megmozdult és én becsuktam a szemem. Nem akartam tudni mit tervez. Egyszer csak két kezet éreztem a derekamon, de ez a két nyugalomban lévő kéz egyszer csak elkezdett csikizni.

—Fejezd be! Kérlek–szenvedtem kezei közt

—Miért?–mosolygott pimaszul

—Mert mindjárt megfulladok–mondtam ki nehezen

—És én abban mit nyerek, ha abbahagyom?–folytatta a játékot

—Nem fogok meghalni–egy pillanatra befejezte, de rögtön folytatta is–Kérlek

Abbahagyta. Lewis most engedett nekem, de tudom, ha még látom ez nem fog így folytatódni. Visszafeküdt mellém és felvette a takaróját is.

—Miért mondtad azt?–kérdeztem kissé elhamarkodva

—Mit mondtam?–nem értette, látszott

—Amikor felkeltettelek és utána kisiettem–nem akartam én kimondani

—Kérlek, maradj csendbe–fordult hasra

Lewis a titkolózás kicseszett mestere. Nem tudtam megint semmit kivenni tőle. De nyaggatni sem akartam, ha már "úgysem hagytam aludni". Annyira zaklatott ez az egész és kíváncsi voltam a reakciójára, ezért közelebb férkőztem hozzá. Jó volt érezni a közelségét, hiába nem szabadna. Egyre több hülyeség kezdett kavarogni a fejembe. Magam mellett akartam érezni őt, de nem lehet. Belláék azt mondták, ez nem lenne helyes. Ahogy feküdtem mellette, éreztem minden mozdulatát és azon gondolkoztam, hogy miért varázsolt el egy pillanat alatt a pilóta. Ennek nem így kellett volna történnie. Lehunytam a szemeim és rádőltem a párnájára. Nem akartam elaludni, de sikerült.

Fogalmam sem volt hány óra lehetett, de Lewis vállán keltem fel. Mire realizáltam volna a helyzetet, valaki benyitott a szobába, mire én gyorsan magunkra húztam a takarót. Bella volt az. Ebben biztos vagyok.

—Miért–kezdte volna a kérdését a pilóta, de gyorsan befogtam a száját

—Lewis, mi a szart csinálsz?–igen, a legjobb barátnőm volt

—Semmit, mindjárt megyünk, vagyis megyek–mondta semmilyen hangnemben

—Siess–ment is ki a szobából–vagy siessetek–tette hozzá halkan

Lewis lehúzta rólunk a takarót és egyből kérdezett is.

—Miért nem láthatta, hogy mindketten itt vagyunk?–elkezdett játszani a hajammal

—Mert eddig se akarták azt, hogy ismerjük egymást–néztem a szemébe, de ez a közelség megőrjített

—És te?–egyik keze a derekamhoz ért

—Én ebbe nem számítok–nem tudtam befejezni

—Már hogy is ne számítanál? Ha Bella és Charles nem engedi, de te szeretnél ismerni, akkor a te véleményed számít a legjobban–simogatott meg

Nem szóltam. Egy szó se tudott kijönni a számon. Csak szorosan hozzábújtam és átöleltem. Nem szabadna, tudom, de én szeretném. És azt mondta, hogy ez a lényeg. De nem tudnék úgy tekinteni rá egyenlőre, mint a szerelmemre. Lewis a barátom. Az újdonsült legjobb barátom. Vagy a barátom, akivel többek vagyunk, mint barátok, de kevesebbek, mint egy pár. Barátság extrákkal? Valószínűleg ezt ő is hasonlóan érezte. Egyszer csak fel akart állni, de nem akartam elengedni.

—Gyere te is akkor–nevetett fel, de még mindig csak öleltem–Na, gyere–próbált kiszabadulni

—Nem akarok–fúrtam fejemet a párnába

—Akkor nélküled megyek–állt fel és lecsúszott a kezem

—Ne, várj! Megyek én is–és már mellette is voltam

—Na látod, tudsz te is, ha akarsz–mosolygott

Mellette mentem, elég közel, hiába féltem Belláék reakciójától. A konyhába mentünk, valamit enni, bár nem tudtuk még mindig, mennyi az idő.

—Mit kérsz?–kérdeztem kinyitva a hűtőt

—Szendvics, de segíteni szeretnék–jött mellém

Kivettük a hozzávalókat és neki is kezdtünk. Nem számított egyikünk se arra, hogy ezt a csodálatos reggeli szerűség készítést végig fogják nézni. Mikor kész lettünk le akartunk ülni a pulthoz, de megláttuk a házaspárt.

—Ti mégis mi a szart csináltok?–kérdezte idegesen a pilóta, mire reflexből Lewishoz bújtam, aki átkarolt