Végállomás: Yokohama

Egy

Dazai leszokott az altatókról, mire munkába állt az Irodánál, akkor viszont egy fél szemért is bármit megadott volna. Az elmúlt nap sok volt neki, pedig össze sem lehetett hasonlítani a fiatalságával. Dazai jónéhány érzelmet látott már a vele szemben állók arcán, a délutáni lányéhoz hasonló várakozás mégsem volt köztük. A lány szelíden kérte, de a tekintete kemény és elszánt volt. A hangja a fülében csengett, Dazait sok más apróság mellett ez sem engedte elaludni:

Ismételd meg. Nem akarok többé emlékezni.

*

Dazai vetett egy pillantást Kunikidára a sötét hajú lány válla felett. A társa összehúzott szemöldöke kevés jót ígért, mintha a kialakult helyzetre épp tőle várt volna magyarázatot, holott Dazai sem értette igazán.

Nem nézte meg alaposan a lányt, de emlékezett rá. Kunikida még a nevét is kimondta, amikor Dazai a szünetéről visszatérve belépett az irodába.

– Dazai! – Kunikida kizökkentette a gondolatai közül. Dazai halkan dúdolt és mosolygott magában, a férfi ingerült megszólalásától azonban elkomorodott. – Gyere ide! – intette magához. – Watari-san beszélni akar veled.

Dazai csak ekkor vette észre, hogy hárman vannak az irodában. Fiatal lány ült Kunikida íróasztala előtt, de Dazait megpillantva azonnal felugrott. Botladozva indult Dazai felé a vastag talpú cipőjében. Az egész megjelenése olyan hatást keltett, mintha egy iskoláslány mindenáron az anyja ruháit akarta volna.

– Mondd, hogy csináltad? – kérdezte köszönés helyett. Megbicsaklott a lába, ha Dazai nem kapja el a karját, összeesik a férfi előtt.

– Mit, kisasszony?

Watari tétován nézett rá, de a zavar végül elillant és kitisztult a tekintete. Hosszú ujjú, feszes ruhát viselt, csípőig érő haja néhol egybefolyt a szoknya sötét anyagával. Az ajka elnyílt, de egy pillanatig néma maradt. Utána tette fel a kérdést, ami egész napra gondolkodóba ejtette Dazait:

– Hogy vetted el az emlékeket tőlem?

– Watari-san, ez biztos tévedés. – Kunikida is felállt az asztaltól. Watari Dazai helyett rá kapta a tekintetét, szürke szeme gyorsan cikázott a két férfi közt.

– Nem! Semmire sem emlékeztem a tegnap délutánon kívül!

– Egy ilyen trauma után egészen hétköznapi az átmeneti emlékezetvesztés. – Dazai anélkül kezdett nyugtatásba, hogy átgondolta volna. Az íróasztal előtti kemény szék helyett a kanapéra ültette a lányt, és Kunikida rosszallásával nem törődve ő is mellé telepedett.

Watari megrázta a fejét, hercegnő stílusú frufruja kis időre eltakarta a szemét Dazai elől. Kis keze ökölbe szorult az ölében, Dazai csak ekkor kapott észbe, és eresztette el a felkarját.

Kunikida is a fejét ingatta, Dazai nem várhatott tőle magyarázatot a helyzetre. Egyelőre fogalma sem volt, hogy a lány mit akar tőle, de azt könnyen kitalálta, hogy jutott el az irodába.

Az előző napi túszmentésről beszámoltak a helyi lapok. Egy áldott rablást kísérelt meg Yokohama külvárosában, majd amikor a terve meghiúsult, elbarikádozta magát a boltban, foglyul ejtve az eladót és három bent tartózkodó vásárlót is. A leggyengébb túszát, egy iskoláslányt biztosítékként használt a kiérkező rendőrökkel szemben, Dazai erre a lányra ismert Watariban.

Az Iroda csak akkor keveredett ilyen ügyekbe, ha a rendőrség tehetetlennek bizonyult. Amint kiderült, hogy az elkövető áldott, hozzájuk fordultak, de a helyzet túl bonyolult volt, hogy Dazai a rabló közelébe lopózzon és hatástalanítsa.