Végállomás: Yokohama

Nyolc

Mire Azusa és Dazai visszatértek, az iroda felbolydult. Az ebéd alatt egyikük sem tapasztalt furcsaságot, bár hamar elmerültek egy szelídebb, nyomozástól független beszélgetésben. Dazai a kellemes benyomások hatása alatt szállt liftbe. A fülke megtelt Azusa virágos, tavaszt idéző illatával. Dazai mélyet lélegzett, minél többet magába szívva a lányból, mielőtt újra a feladatukra koncentráltak volna.

Odabent Kunikidát telefonálás közben, Yosanót pedig az egyik számítógépes adatbázis előtt érték. Az üdvözlést sokáig egyikük sem fogadta, de amikor Azusa közelebb ment, Yosano megfordult, kis időre megfeledkezve az táblázatokról.

– Jó, hogy jöttök – mondta. Arrébb gurult a székkel, hogy egészen a társai felé fordulhasson az asztalnál. – Ranpót nem lehet elérni, és Kunikida sem szakad le a telefonról, amióta te hívtad – nézett Dazaira összehúzott szemmel –, szóval nem haladunk semmivel. Rátok hagyhatom a festőt, Dazai? – A férfihoz beszélt, de közben bocsánatkérő pillantást vetett Azusára a füstbe ment közös munka miatt. – Valaminek utána akarok nézni.

– Persze. Megoldjuk Azusa-channal – mondta Dazai. Yosano mellett a monitorra lesett, de nem igazodott ki rajta. – A háborodottakhoz van köze? – biccentett a táblázatra. Yosano bólintott.

– Igen. A férfi különösen viselkedett, és meg volt róla győződve, hogy a felesége vagyok. – Yosano lebiggyesztett ajakkal, nemtetszőn beszélt, Azusa helytelenítő villanást látott a szemében. – Félrebeszélt, zavart és agresszív volt, és ma délutánig még egy ilyen embert fékeztek meg a rendőrök. Lehet, hogy drogok – merengett –, szóval utánajárok. Ha valami új szer, sok problémánk lesz, ha terjedni kezd a városban.

– Én is erre gondoltam – mondta Azusa. Nem örült, hogy a doktornő is megerősítette a feltevését, de a kábítószer legalább hétköznapi veszély volt, a nyomába sem ért egy erős áldott fenyegetésének. – Nem tudtam, hogy értesz az ilyenekhez – tette hozzá. Szerencsétlen megjegyzés volt, Yosano mégis elmosolyodott. Felállt, futtában zárta be, amit addig olvasott, de mielőtt elment, Azusára mosolygott.

– Tényleg orvos vagyok, muszáj értenem hozzá. – Visszavonult a betegszobába, magára hagyva a munkatársait a másik ügy megoldásában.

*

– A festő eltűnt.

Dazai a délután folyamán megivott még egy kávét, de a fejfájása egyre csak fokozódott, mellé pedig el is álmosodott. Túl sok idő telt el az utolsó vízbe ugrása óta, hogy egy amiatti megfázás gyötörje, és nem is ért rá megbetegedni. Senki sem gondoskodott volna róla, és Dazai hiába szokta meg, bántotta a felismerés.

Lehunyt szemmel, a fejét hátra döntve igyekezet átvészelni a fájdalmat. Aszpirint keresett a gyógyszeres dobozban, de amióta a munkatársainak nyilvánvaló lett a mániája, még a C-vitamint is elrejtetté Dazai elől. Yosanótól nem akart kérni, mert a nő állandóan betegség jeleit kutatta rajta.

Dazai nyájasan viselkedett, de addigra elfáradt. Csak néhány nyugodt percet akart, fájdalom és zavaros gondolatok nélkül. Koncentrált, hogy kizárja a külvilágot az íróasztala mögött ülve, így Kunikidát is csak másodszor értette meg.

– Hogyhogy eltűnt? A rendőrség figyelte a lakását, nem? – Azusa kikelt magából. Emelkedett hangja félelemről árulkodott, Dazait ez a szokatlan tónus késztette végül, hogy kinyissa a szemét. – Mikor történt?

Kunikida az ablaknál állt, az utcát kémlelve felelt Azusának.

– Az előbb jelentették, hogy a lakás üres. Valószínűleg elment, amíg ti a múzeumban voltatok.