Végállomás: Yokohama

Három

Az Iroda sorra kapta a megbízásokat a hét során, Dazainak mégis Azusa maradt a fő feladata. Miután nagyvonalakban beszámolt arról, amit megtudott, megvitatták, mit kezdjenek a lánnyal. Az elnök a megbeszélés alatt sokáig hallgatott, végül úgy határozott, ha Azusa maradni akar, tartsák maguknál, megfigyelés alatt. Dazaira bízta, hogy segítsen neki és további részleteket derítsen ki a múltjáról, hátha képes lesz uralni a képességét. A fő kérdésről nem döntött: Dazai szabad kezet kapott, felvegyék-e, illetve, hogy hajlandó-e időnként hozzáérni Azusához.

Ha más nőről lett volna szó, ez kész kihívás lett volna, Dazai azonban kétszer is meggondolt minden kontaktust Azusával. Sem Kunikidának, sem másnak nem árulta el, de a furcsa kimenetelű beszélgetés után még egyszer találkozott a lánnyal.

*

Dazai felderült, amikor pittyent a telefonja. A legutóbbi nyomozás után visszaparancsolták az irodába, mert Kunikidának elege volt belőle, hogy állandóan eltűnt, és a folyóból került elő újra. Dazai a ruháit szárítgatta, egy rég ottfelejtett nadrágjában és ingben ült a kanapén, és egy aktát olvasott. Az sms eközben futott be. A szám ismeretlen volt, de sejtette, hogy Azusa írt:

Rosszul alszom, Dazai. Ma délután tudnál találkozni velem?

Nem kellett volna örülnie, mert sejtette, hogy ez lesz. Azusa a feltolult, heves érzések ellenére is ragyogó napsugárként távozott az irodából, mégis megkeseredett.

Másfél nap telt el az üzenet érkezéséig, Dazait csak ez lepte meg, mert azt hitte, Azusa hamarabb látni akarja majd. Dazai nem akarta, hogy függője legyen az érintéseinek. Nem csókokról, csupán a képességéről volt szó: leszámítva, hogy az ideges kis ránc kisimult Azusa két szeme közt, Dazainak nem sok öröme telt benne. Mégis felélénkült, nem csüggesztette annyira a nedves kabátja. Válaszolt Azusának, és mert Kunikida aznap már elég ideges volt rá, minden mindegy alapon megígérte, hogy egy kicsit hamarabb elmegy miatta az irodából.

A délutánból este, a találkozó helyéül választott kávézóból pedig az utca lett. Azusa az épület közelében, egy park szélén várta Dazait. Minduntalan hátranézett a válla fölött, pedig csak fák és padok voltak a közelében. Dazai is így pillantotta meg, amikor a sarkon bekanyarodva a park felé indult. Azusa jól tette, hogy éber maradt. Dazai az öltözékét látva csodálkozott, hogy nem állt messzebb a fák közé vivő, magányos úttól.

– Sokat vártál, Azusa-chan? – Dazai megtartotta maguk közt a három lépés távolságot, Azusa virágos, könnyű parfümje mégis megcsapta az orrát. Fiatalabb és esendőbb volt, mint az elmúlt napokban bármikor, először emlékeztetett igazán a megkötözött, foglyul ejtette lányra.

Azusa rámosolygott, ám ez a mosoly fáradt volt. Dazai, ahogy jobban megnézte őt, halvány karikákat látott a szeme alatt.

Nem vette, vagy nem akarta észrevenni Dazai távolságtartását, így elindult felé. Ahogy lépett, és a bő szoknya lesodródott a lábáról, Dazai egy szíjat vett észre a combján, mielőtt eltűnt az anyag alatt. Sokszor látott már hasonlót, de Azusa a sejtése szerint kést és nem pisztolyt rögzített rajta. Akármi volt is, máshová nem tehette, mert Azusa nem vitt magával táskát, a mobilja is a szoknya derekába tűzve simult az oldalához.

– Tíz percet sem – felelt, ő is félretéve az udvariassági köröket. – Köszönöm, hogy ilyen hamar jöttél.

– Érted bármit, kisasszony. – Dazai furcsán érzete magát kabát és mellény nélkül, mintha egészen meztelenül ment volna le az utcára. Nem tudott mit kezdeni a kezével, pedig, mint szokta, zsebre akarta tenni.