Végállomás: Yokohama

Kilenc

//Ez egy nagyon hosszú és érzelmileg megterhelő rész, zsepit készítsetek.//

Dazai reggelre sem lett jobban. A láza elmúlt, de az arca kihűlt és elszürkült, a szeme alatt lilás karikák jelentek meg a nyugtalan éjszaka miatt. Azusa megijedt, amikor meglátta, Dazai nyúzott képe egyből kiverte az álmot a szeméből. A kérlelése, hogy maradjon otthon, hiábavaló volt. Dazai lassan és gyengén mozgott, de segítség nélkül ment ki a konyhába, és valamivel jobban nézett ki az első csésze kávé után. Az irodában azonban kiderült, hogy képtelen ellátni a feladatait. Mint mindig, nagy volt a hajtás, az összes nyomozó el volt foglalva a saját dolgával, így Azusa is csak bő két óra elteltével, a megkésett reggeli idején tudott egy kicsit odafigyelni rá.

Megszaporodtak a Yosanót ért támadásokhoz hasonló esetek a körzetben, a doktornő és a visszaérkező Ranpo pedig felfedeztek bennük egyfajta mintázatot. Kunikida, mint a rendőrség és a kormány kapcsolattartója, állandóan telefonált. Máskor ő lett volna az első, aki rászól Dazaira, amiért a karjára hajtott fejjel pihent az asztalán, de aznap délelőtt szinte köszönni sem állt meg. A támadások miatt az Irodának is több lett a feladata.

– Osamu? – Azusa megérintette a férfi vállát. Mint újoncnak, neki volt a legtöbb szabad ideje, amíg nem kellett papírokkal futkosnia a társai közt, így őt bízták meg, hogy szakadjon le a kávézóba valami harapnivalóért. A többiek már elmondták neki, mit hozzon, és pénzt is kapott rá az iroda kasszájából a doktornőtől, de Azusa Dazai reggelijét sem akarta a véletlenre bízni.

Dazai csak hümmögött, a fejét sokára emelte fel. Meglátva Azusát mosolyogni próbált, de ezzel sem tudta leplezni a nyilvánvaló kimerültségét és a fájdalmat.

– Szükséged van valamire? – Azusa már nem törődött az étellel. Dazai egyértelműen betegnek tűnt, mintha egy kezdődő, erős megfázás vagy influenza akarná legyűrni. Nem tudta megállni, a homlokához nyúlt, de a bőrét hidegnek érezte. Dazai beleremegett az érintésbe, mintha Azusa fájdalmat okozott volna neki, a lány erre azonnal visszahúzódott. – Hozzak majd egy teát?

– Inkább aszpirint, csak ne mondd el Kunikida-kunnak. – Dazai igyekezett vidám lenni, ám a hangja színtelen volt, a szája nehezen húzódott mosolyra. Az ajka cserepes volt, a reggel magához vett ásványvizes flakon is bontatlanul állt a holmija közt.

Láthatóan nehezére esett, hogy az alapvető szükségleteit ellássa. Azusa nem szívesen hagyta ott abban az állapotban, de sietett. Megígérte Dazainak, hogy valami gyógyszert is csempész az étele mellé, végül kiment az irodából.

*

A kávézóban kevesen voltak aznap délelőtt. Holtidő volt, Azusa nyugodtan válthatott pár szót a pult mögött dolgozó pincérnővel, amíg a rendelését várta. Már az utolsó pohár kávé készült, amikor újabb vendég lépett az üzletbe. Azusa alig figyelt oda a jöttét jelző csengőre az ajtó fölött, de az érkező túlkiabálta a kellemes zörejt, nagyot csapva az első asztalra, ami az útjába került.

A pincérnő elrejtette a poharat a rémülettől. Halkan felnyögött a tomboló férfi láttán, kétségbeesett pillantásokat vetve hol rá, hol az üzlet hátsó helyiségei és a főnök irodája felé.

Azusa megpördült. Beszorult a férfi és a pult közé, de szerencsére az érkező még messze volt tőlük. A férfi nehezen mozgott, bele kellett kapaszkodnia egy székbe, amikor elvesztette az egyensúlyát. Megállt, meggörnyedt, a szemét összeszorította, és lehajtott fejjel újra felordított. Egy nagyobb méretű zsebkés csúszott a markában a ruhaujjából. Kipattintotta és előre lendült, a pincérnő erre felsikoltott és megpróbálta elhúzni Azusát az útjából.