Végállomás: Yokohama

Hét

– Dazai! Kész vagy már? – Kunikida azelőtt kiáltott be az irodába, hogy ő maga megjelent volna. Bő ötven perce volt már távol, magára hagyva a férfit és Azusát. Amikor belépett, összehúzott szemmel kereste Dazait, aki az asztalát otthagyva Azusa mellé gurult a székkel, és halkan beszélt hozzá. Kunikida érkezésére megfordult, mondat közepén abbahagyva a magyarázatot.

– Igen. – Kivételesen nem hazudott. Azusa addig kérlelte, hogy kénytelen volt megírni a jelentését. A lány előbb kedvességgel majd szigorral próbálkozott, de, mert egyik sem használt, egyszerűen nem válaszolt Dazainak, és eltemette magát a rá bízott ügyben, amíg várakozott. – Mi történt?

Erre Azusa is odafordult. Kunikida hangja nem volt árulkodó, de Dazai valamit észrevett rajta, és az ő viselkedése is megváltozott.

– Yosanót megtámadták visszafelé – mondta Kunikida. – Az előbb hívott. Leszerelte a támadót, a rendőröket várja. Nem tudja, mikor ér ide, szóval ti ketten mentek a festőhöz. Világos?

Dazai szaporán bólogatott, de Azusa nem fogadta ilyen könnyen a változást. A férfi már a kabátját akasztotta le a szék támlájáról, ő viszont Kunikidát szuggerálta. Tárgyilagos volt, és Azusa sejtette, hogyha a doktornő komoly bajba került volna, a hírt nem így közli velünk, mégis nyugtalanította a támadás.

– Mi történt vele pontosan? – Addig is sok időt elfecséreltek a délelőttből, de Azusa nem akart válasz nélkül elindulni. Kunikida már nem figyelt rájuk, ezt hallva mégis félretette a munkáját.

– Nem tudom. Csak azt mondta, egy férfi rátámadott a vonaton, miközben zagyvált valamit. Később elmeséli. – Kunikida leült az asztalához, a többit Dazainak címezte. – Megvárom. Te tudsz mindent, Dazai?

– Igen – szólt vissza az ajtóból. – Boldogulni fogunk Azusa-channal.

*

Azusát sokáig foglalkoztatta a támadás, de Dazai mellett próbált megfeledkezni róla. Nekik mással kellett törődniük, és a korábbitól eltérő izgalom lett rajta úrrá, ahogy közeledtek a rakpart szélén álló bérházhoz.

Rövid megbeszélést tartottak útközben. Dazai úgy gondolta, érdemesebb a festő lakásán kezdeni a nyomozást, és csak utána menni a múzeumhoz. A két helyszín félórára sem volt egymástól, ők pedig nem siettek. Azusa séta közben átvette a jelentés főbb pontjait, felkészítve magát a találkozásra.

A keresett személyt Aeno Risunak hívták. Sem Dazai, sem Azusa nem hallott róla korábban, de egyikük sem volt jártas a kortárs művészetekben. A gyilkosság estéjén nyílt tárlata a Yokohamai Művészeti Múzeumban, és senki sem látta őt a megnyitó ünnepség után.

Risu szerepelt a képességhasználók nyilvántartásában, de a képessége ismeretlen volt, és a lakcímét is nehéz volt kideríteni. Rossz környéken élt, közel a kikötőhöz, egy legalább százéves, kétemeletes épület egyik lakásában.

Azusa nem értette, mi dolguk van Risuval. A tetthelyen talált DNS haszontalannak bizonyult: embertől származott, de a nyom sehova sem vezetett. A festő tűnt az egyetlen kiindulópontnak, mert a biztonsági kamerák szerint először ő hagyta el az estélyt először. Nem gyanúsították, de a távozása és a két férfi halála nagyjából egyszerre történt. Mivel áldott volt, a megtalálását az Irodára bízták. Risu, ha akart, a rendőrség elől elbújhatott, de más áldottaknak könnyebb volt ráakadni.

– Megpróbálsz beszélni vele? – kérdezte Dazai, már a lépcsőn felfelé. A bérház belülről sem lett bizalomgerjesztőbb, nagy foltokban pergett le a vakolat a falról és üvegszilánkok ropogtak a talpuk alatt.