Végállomás: Yokohama

Tizenkettő

Osamu kénytelen volt többször is elismételni a történteket, de már a második alkalommal elege volt belőle. Tudta, hogy nem rohanhatnak ész nélkül Azusa után, mégis úgy érezte, feleslegesen téblábolnak, amíg a társai foglalkoztak a részletekkel.

Még Shionnal is kezdeniük kellett valamit, ez mindőjük közül a legösszetettebb Yosanóra várt. A doktornő bő tíz percig beszélt egyfolytában Shionnal, de a lány rémült arckifejezése mit sem változott. Úgy tűnt, csak egyre sápadtabb lesz, mintha a nyugtatás egészen lepergett volna róla.

Yosano nem ígért lehetetlent, amikor azt mondta, kiszabadítják a nővérét, de egyelőre nem döntötték el, hogy lássanak hozzá. Az Osamut ért támadásnak látszólag nem volt oka, emiatt azt sem tudták, Ryuu miért vitte helyette Azusát magával.

Osamu előbb dühöngött, aztán elcsendesedett. Ez ijesztőbb volt, mint a tombolása: az arca egészen elszürkült, ökölbe szorított keze remegett az ölében.

– Életben van – mondta Kunikida, már az irodában. – Ha nem lenne rá szükségük, Akutagawa nem bajlódik az elrablásával.

Osamu lerázta magáról a társa kezét. Az, hogy a tárgyalóban voltak, tovább ingerelte. Már nem tudott józanul gondolkodni, és ha rajta múlik, egyedül is Azusa után indult volna. Sem a teste, sem a körülötte lévők nem engedték viszont, hogy teljesüljön a vágya. Osamu agyrázkódást kapott az esés miatt, és mióta leültették egy székre, ismét elgyengült, a szemét is nehezére esett nyitva tartani. Küzdött a rosszulléttel, mert sürgetőbb dolgokkal kellett törődnie. Fáradt pillantást vetett Kunikidára.

– Rám van szüksége – mondta, már sokadszor. – Ki fogja szedni Azusából, amit akar, és épp ezért nincs biztonságban!

Osamu nem kezdhette el magyarázni, mi mindent tud a maffiózóról. Ryuu évekig állt a fennhatósága alatt, és Osamu nemcsak a saját nevelése nyomaitól, hanem a fiú indulatosságától is féltette Azusát. Ryuunak nem volt érzéke a vallatáshoz. Osamu rengetegszer fegyelmezte már meg azért, mert egy foglyot megölt közben, mielőtt bármilyen használható információt kiszedtek volna belőle. Emlékezett a fiú dühtől izzó, szürke szemére, ami lehajtott feje ellenére is felé villant. Az ajka remegett, a teste megfeszült, de sem a szidalmak, sem az ütések ellen nem védekezett: minden haragját az ellenségeiknek fizette vissza.

Osamu joggal félt, hogy miatta baja esik Azusának. Már akkor tudnia kellett volna, mikor az Iroda alkalmazottjává tette, hogy nem védheti meg mindentől, de soha nem akarta, hogy a yokohamai alvilágba keveredjen, az ő bűnei miatt. Ryuu mégsem úgy viselkedett, mint aki az árulás miatt jár a nyomában. Osamu ettől is tartott, de két év elteltével már együtt élt a gondolattal: ha a nyomára bukkannak, betonba harap. Ennek ellenére sem ment el; nem volt hová szöknie a városból. Mori, ha akarja, bárhol rátalált volna. Furcsa volt, hogy idáig várt, és az egyik leglabilisabb emberét küldte utána.

Kunikida feladta, hogy szót értsen Osamuval. A férfi, mióta összeszedték őt, zavart volt. Yosanónak nyugtatót kellett adnia neki, mert fájdalommal és szédüléssel nem törődve el akart indulni Azusa után. Kunikida átérezte az aggodalmát és dühét, de öngyilkosság lett volna berontani a maffiához.

Az elnököt rögtön az érkezésük után tájékoztatták a történtekről, a döntésére vártak. Az Iroda, mint rendesen, el volt halmozva megbízásokkal, de egy alkalmazottjuk eltűnése fontosabb volt az addigi feladataiknál.

Fukuzawa parancsa egyértelmű volt: a lehető legkisebb konfliktus árán rendezzék el az ügyet a maffiával. Amíg az elnök visszavonult, hogy elintézzen egy hívást, az embereit tétlenségre ítélte a tárgyalóban. Kunikida az ablakhoz ment, hátat fordítva Osamunak. A város forgalmát, a távolban eltűnő autókat nézte, tekintete a kikötő épületei mögött csillogó vízre siklott.