Végállomás: Yokohama

Négy

Friss kávé szaga és csörömpölés keltette fel. Dazai éberen aludt, könnyedén felverte a legkisebb zaj is, de az előző nap annyira kifárasztotta, hogy nem tűnt fel neki, amikor Azusa kiment a szobából. A konyhában találta a vendégét, épp a romeltakarítással foglalkozott. Kávé gőzölgött egy bögrében a pulton, és Dazait már a puszta tény meglepte, hogy volt hely odatenni. A szemét és a használt edények nagy része eltűnt, Azusa a vacsora tányérjait mosogatta. Dúdolt, a tegnapi szoknya ringott a lába körül, amikor a csepegtető felé mozdult. Annyira lekötötte a tevékenység, hogy az érkező Dazait nem is vette észre.

– Jó reggelt – motyogta Dazai a konyhaajtóból. Azusa megrezzent, de hamar összeszedte magát. Abbahagyta a dúdolást, elzárta a csapot, vizes kezét kapkodva egy rongyba törölte, mielőtt Dazaihoz fordult. – Mit csinálsz itt? – Dazai a kávéval foglalkozott. – Kérsz te is?

Azusa a fejét rázta.

– Teát, ha lehet. Amúgy mindig korán kelek – szabadkozott –, és amikor láttam, milyen állapotban van a konyhád, nem hagyhattam így. Nem tudtam bekapcsolni a kávéfőzőt sem.

Összehúzta a szemöldökét, de Dazai csak sejtette, nem látta. Sem a hangja, sem az arca nem volt haragos, inkább csodálkozó. Dazai bekapcsolta a vízforralót, hogy teát készítsen Azusának.

– Hány óra van egyáltalán? – A pultnak dőlt, igyekezett kipislogni az álmot a szeméből. Azusa elnyúlt mellette a telefonjáért, de ügyelt, hogy ne érjen Dazaihoz.

– Hét lesz – mondta. – Ne haragudj, de pár percen belül egyébként is felkeltettelek volna. Nemsokára indulnunk kell, ugye?

– Hová? – Dazai tényleg nem tért magához. A víz felmelegedett, leforrázott vele egy kevés szálas teát, és odaadta Azusának.

– Dolgozni! – A hitetlenkedés sokáig nem múlt el az arcáról. – Osamu, azt mondtad, nyolcra be kell menned az irodába!

– Tényleg. – Felnevetett, de több kín, mint öröm szorult belé. – Ne haragudj, Azusa-chan, nagyon nehéz velem ébredés után. Mindjárt jobb lesz. – Belekortyolt a kávéba. – Komolyan, mivel érdemeltem ki, hogy törődj velem?

Azusa elpirult Dazai felcsillanó szeme és kisimult arca láttán. Összefonta a kezét a melle előtt, de csak még jobban magára vonta a férfi figyelmét a szokatlan mozdulattal.

– Ez természetes – mondta, a csempe mintáit figyelve Dazai helyett. – Te is törődtél velem, és különben is... Egyedül nehezen találok vissza az irodához.

Azusa magabiztos kezdetű szónoklata hamar motyogásba fulladt. Még idegesebb lett, forróság öntötte el, még a füle teteje is lángolt.

Azusa nem hitte, hogy ilyen nehéz lesz, de a reggelre visszatért emlékek és tapasztalatok összezavarták. Azért kezdett mosogatni és már korán készülődni, hogy lefoglalja magát, és minél távolabb legyen közben Dazaitól. Tudta, hogy amíg az ügye az irodában le nem zajlik, nem szabad megérintenie őt. Fogalma sem volt, mire számíthat, de ha ismét a képességéről faggatják, és képtelen felelni, bajba kerül.

Azusa helyt akart állni, így megtartotta a távolságot Dazaitól, és félretette az előző este intimitását. Vágyott az érintésére, de tudatosította magában, hogy csak jutalomként kaphatja meg, a jól végzett munka után. Belekortyolt a teába, hogy időt nyerjen, de a testét elöntő, az előbbinél kellemesebb meleg végül a férfira vezette a pillantását.

– Köszönöm, Osamu, igazán finom.

Nem tudta, hogy lehet, de Dazai lassan felélénkülő arca és szelíd mosolya az éhséggel vetekedő szorítást keltett a gyomrában.