Végállomás: Yokohama

Tizenhárom

Osamu sikeresen elmenekült Chuuya elől. Amíg kiért a kikötőből, szedte a lábát. A fegyverét elrejtette, mikor az első forgalmasabb útra ért, de csak azután tette el, hogy megbizonyosodott arról, a vörös nem követi őt. Osamu egy keskenyebb utcára kanyarodott az első zebra után, és eltűnt a házfalak mellé húzott nagy konténerek között.

A másik oldalon egy nyugodt léptű, zsebre tett kezű férfi jött ki a sikátorból. Csinos volt, de a ruhák furcsán álltak rajta. Feltűrt ujjú inge bő volt, a vállát mégis szorította. Menet közben lazította meg szalagos nyakkendőjét, megigazítva a karjára vetett barna kabátot.

A férfi kezét és nyakát laza kötszer takarta, de mire a következő sarokra ért, ezektől is megszabadult, a kis csomagot a kabátujjába tömte. Fiatal, középszőke külföldi volt Osamu hevenyészett ruháiban, de ahogy a főbb ismertetőjegyeket levetette magáról, az arca és a megjelenése is jellemtelenné vált.

Elvegyült az esti forgatagban, kis kerülőkkel szelve át a várost, hogy a szálláshelyére jusson. Egy hónapja élt Yokohama egyik kevésbé felkapott negyedében, egy zömmel külföldiek lakta, alacsony társasházban. Mindenféle ember megfordult ott, így ő sem keltett feltűnést. Még utoljára ellenőrizte, nem követi-e valaki, aztán a ház felé indult, Osamu kabátjával letakart keze alatt beütve a kapukódot.

Már a lépcsőfordulóban hallani lehetett a lakásból jövő, ütemes kattogást. Meg-megszakadt, majd újraindult, hosszabb időre csak akkor tört meg, mikor a férfi belépett és bezárta az ajtót maga mögött.

– Hogy ment? – Hasonló korú nő szólt oda a lakás belsejéből. A férfi, amint beljebb ment, megpillantotta a húgát a sarokba fordított íróasztalnál, az előtte álló varrógép lámpája sárga fénybe vonta sápadt, kerek arcát.

A nő alaposabban is megnézte magának a fivérét. A férfi véres ingét és poros nadrágját látva felnyögött, kontyba tűzött haja elszabadult szálait dühösen tűrte félre az arcából.

– Nem hiszem el, Lyosha, hogy megint tönkretetted az inged! Szerinted hogy fog ez kijönni? – Úgy ripakodott rá Alekseyre, mint valaha az anyjuk, pedig sem a férfi, sem Lyudmila bő tíz éve nem látta. Meg sem várta a választ, Lyudmila otthagyta a varrógépet, és melle alatt összefont kézzel megállt a bátyja előtt. – Kell még egy löket, vagy már leállhatunk? Ma délután nem érte rá erre figyelni.

– Az ügynökség és a maffia is kész van egymástól. – Aleksey ledobta a kabátját az egyik szabad székre a fal mellett, a pisztolytáskáját és az övére szíjazott kést kezdte lecsatolni.

Már nem kényszerült rá, hogy japánul beszéljen, de a feladatára koncentrálva nehezen találta a megfelelő szavakat. Lyudmila viszont értette őt és bólintott. Elvette a fegyvereket a fivérétől, szakszerűen ellenőrizve a pisztolyt, mielőtt letette az egyik polc szabad zugára.

Aleksey levetette Osamu maradék ruháját, és a szomszédos fürdőszobába belépve mosogatni kezdte magáról a vért a csapnál. A nyitott ajtó felé beszélt a húgának, a kelleténél hangosabban. Amikor Aleksey felegyenesedett, hogy megnézze magát a tükörben, a sötét hajú nőt pillantotta meg a háta mögött.

– Belefutottam Nakaharába – mondta Aleksey, előbb a tükörben, majd a valóságban is Lyudmila zöld szemébe nézve. – Tényleg be van rágva Dazaira, Luda – mosolygott rá, fanyar grimaszba fojtva a dühét –, és nem fog rajta a fegyver. De amennyire felhúzta magát – fordult vissza a csaphoz –, biztos kinyírja helyettünk.

– Akkor azt mondod, nem kell őket tovább piszkálni? – Lyudmila felvonta vékony szemöldökét, egészészen a homlokába hullt tincsekig. Aleksey a fejét rázta.