Végállomás: Yokohama

Öt

Azusa a szokottnál később érkezett az irodába. Egyedül volt, a késést nem Dazai okozta, csupán eleget tett a kapott utasításnak, így fél tíz előtt kicsivel szállt ki a liftből az épületben.

– Jó reg– – kezdte, de a helyiségből jövő kiáltás elnyomta a hangját.

– Üdvözlünk a Fegyveres Nyomozóirodánál! – szólt a kórus, megállítva a gyanútlan Azusát a küszöbön. Kunikida, Dazai, a titkárnőjük, és két addig sosem látott arc fogadta, félkörben a szemközti asztalnál. Köztük egy nagy, díszes torta pihent, a szélén gyertyák égtek.

– Srácok, mi ez?

Azusa fülig vörösödött, mindkét kezét az arcához kapta. Próbálta elrejteni a zavarát, hevesen pislogott a bútorokra, hogy ne kelljen a többiek szemébe néznie, de a tekintete minduntalan visszatért a középső asztalhoz. Belépett, és amikor már nem maradt más, könyörgő pillantást vetett Dazaira, hátha legalább ő felel neki.

– Átmentél a vizsgán, Watari-san – mondta helyette Kunikida. A kis mosolya szokatlan, de annál kedvesebb volt, Azusát még nagyobb zavarba taszítva.

– Milyen vizsga? – Kihúzta a legközelebbi széket és leült, mert megremegett a térde.

– A tegnapi ügyünk – mondta Dazai. Otthagyta a társaságot és közelebb ment hozzá, megtámaszkodva a szomszéd asztalnál, ahonnan Azusa a széket szerezte. – Kunikida-kun a felvételidnek szánta, és nagyon jól szerepeltél!

Ő is elmosolyodott, de azóta vidámnak tűnt, hogy Azusa először meglátta aznap délelőtt.

A hír váratlanul érte a lányt. Az ünnepség, a torta, az új emberek egészen leterhelték az agyát. Amióta csak kijöttek a kihallgatószobából Dazaijal, igyekezett megfeledkezni az esetről. Örült, hogy véget vetettek Shirokawa bosszújának, de kimerült, és a távolabbi jövőre még nem tudott gondolni. Dazai egyébként is kiürítette a fejét előző este. Semmi sem maradt benne rajta kívül, a lelke és az érzékei is elteltek a férfival, mielőtt búcsút vett tőle a háztömb sarkán.

– Én... Nem gondoltam – mondta, egyszerre mindkettejükhöz szólva. – Nem azért csináltam.

A Kunikida közelében álló fiatal nő elmosolyodott. Oldalra döntötte a fejét, rövid hajában megtört a fény egy pillangós hajdíszen.

– Természetesen – mondta. Azusához ment, aki azonnal fel akart állni a székből, de a nő intett, hogy maradjon. A kezét nyújtotta, barátságos pillantást vetve Azusára. – Yosano Akiko vagyok, az egyik munkatársad. – Azusa arca helyett a kezében tartott, könyékig bekötött jobbját vette szemügyre. – Mi történt veled, Azusa-san?

– Valószínűleg harcba keveredett és az áldott megsebesítette. Megvágott? – Ezt a másik ismeretlen, egy barna sapkás, köpenyes fiatal férfi kérdezte. Egy pohár üdítőt kortyot, afölött fordult a két nőhöz Kunikida mellől.

– Megszúrt – mondta Azusa. Annyira meglepte a közbeszólás, hogy kérdés nélkül felelt, de a kijelentést nem tudta hova tenni. – Honnan tudtad?

– Elég egyértelmű volt. – Azusa Kunikida megránduló ajkán és Yosano megrebbenő szemén látta, hogy talán nem ezt kellett volna mondania. Dazai felnyögött, de a kalapos nem foglalkozott vele. Letette a poharat, lecsusszant az asztal széléről, ahol addig ült, és kihúzta magát. – Belenéztem az aktákba, és jól látszott, hogyha Shirokawa fegyvert fog, akkor kést választ majd. De ezt a legnagyobb detektívek nem volt nehéz kikövetkeztetni.

– Úgy érted, neked? – Azusa tétovázott, de a férfi heves bólogatása megerősítette.

– Pontosan. Edogawa Ranpo vagyok – mutatkozott be –, te pedig a lány, akiről Dazai annyit beszélt mostanában.