𝐸𝓁𝓋𝑒𝓈𝓏𝓋𝑒

13. Fejezet

6 óra van, csöngetek arra várok hogy kinyissa. Végül nem telt 1 percbe se kinyitotta az ajtót. Egyikünk se szólt semmit, nem köszöntöttük egymást.

Callum szemszöge:
Úgy döntöttem szakítok Sharaval..
Talán később még együtt lehetünk, de ebben egyenlőre nem vagyok biztos nem tudom.
Amikor csöngetett ajtót nyitottam, később hoztam fel egy ötletet hogy menjünk el sétálni és ott beszéljük meg a dolgokat.
Percekig néma csönd uralkodott köztünk, majd megszólaltam.
- Figyelj én az van, hogy szakítani szeretnék. Szabad akarok lenni egy kicsit, a történtek után nem tudok ugyan úgy rád nézni mint eddig, szeretlek de ennek most véget vetek. - mondtam szomorúan..
Sarah nem szólt semmit, csak némán hallgatott, könnyek szöktek a szemébe, de nem sírt egy arcizma sem mozdult meg, mint akit nem érintett meg. Sétált mellettem semmit sem szólt.
- Gyere haza kísérlek- mondtam
Szintén nem szólt semmit csak bólogatott. Tudtam hogy mélyen legbelül fájt neki, csak nem akarja mutatni. Ezért is tisztelem olyan nagyon, akármennyire alázzák meg vagy bántsák meg képes egy érzést sem mutatni. Aki annyira ismeri mint én az tudja hogy amit mutat az nem úgy van.
Megálltunk a háza előtt, rá néztem és ő is a szemembe, láttam a szemében a bánatot túl jól ismerem már. Megcsókoltam utoljára hosszan és szenvedélyesen, megöleltem. Azt mondtam majd keresni fogom, és talán újra együtt leszünk. Majd elengedtem azt akit a világon a legjobban szerettem és szeretem is. Mérhetetlenül fáj és fájni is fog. De akit szerettünk néha el kell engedni annak érdekében hogy boldog lehessen, ha az utóbbi időben nem tudtam ezt megadni akkor reménykedem abban hogy boldog lesz nélkülem.

Sarah szemszöge:
Azt hittem hogy azért találkozunk hogy megbeszéljük és kibéküljünk újra... De ez lett belőle. Nagyon fáj, azt hittem séta közben fogom elsírni magam. Vissza tartottam annak érdekében hogy ne tudja hogy mennyire nagy fájdalmat okozott és hogy mennyire csalódtam benne. Mikor haza értem felsiettem a szobámba, becsaptam az ajtót és kulcsra zártam. Abban a pillanatban utat adtam a könnyeimnek. Órákon keresztül sírtam és az utolsó szavain gondolkoztam. "Talán egyszer még újra együtt leszünk" miért csak talán?
Szerettem feltétel nélkül, akkor is ha sok baromságot csinált a veszekedésünk ellenére is szerettem. Sosem adtam volna fel a kettőnk kapcsolatot, de ő döntött és én ezt elfogadom legalábbis muszáj vagyok beletörődni. Nem akarhatok olyat amit ő nem szeretne. De azt sosem mondtam hogy nem próbálok meg küzdeni érte, ha úgy látom fogok.

Sziasztok. Bocsi hogy nem hoztam előbb részt, nincs mentség. Írok egy másik könyvet is amit nem publikáltam, akit érdekelne kommentben jelezze. Puszi nektek.