Bátrak földje oneshots[KÉRÉST ELFOGADOK]

🍇Torzsa Sándor #2 Part II. 🍇

Folytatás a 75.rész alapján

– Alma, te nem vagy szomorú, hogy Sándor elmegy Svájcba? – Anna, miközben a szőlőben kutattunk Sándor után.

– De. Viszont remélem Imre most örülni fog.

– De te nem fogsz. Neki se kéne.

–Hagyd... bocsánat, hogy nem mentem el a bálotokra.

– Semmi baj.

Ekkor végre Sándor is felbukkant.

– Miért rohantál el? – kérdeztem a fejem csóválva.

– Sajnálom. Ahogy azt is, hogy nem szóltam hamarabb Svájcról – nézett le rám.

– Semmi baj – legyintettem, majd a szemem sarkából megpillantottam valamit, aminek nem ott, a szőlőben lett volna a helye. – Sándor!

Erre mindketten arra pillantottak, amerre én, és így már mindhárman láttuk, hogy felgyulladt a szőlő. Elrohantunk a sor végéig, majd, ahogy balra fordultunk, olyasvalakibe botlottunk, akinek szintén nem ott lett volna helye: Móric.

– De jó hogy itt vagy – örült meg Anna. – Jöttél, hogy segíts oltani?

– Nem. Ő okozta ezt az egészet – morogta Sándor, és neki esett Móricnak. Mi Annával próbáltuk elrángatni onnan, de csak akkor sikerült, mikor Sándor már ott tartott, hogy megfojtja Móricot.

– Nem lehetnél kicsit könyörületesebb? – kérdezte Anna.

– Én legyek könyörületes?! Ő gyújtotta fel a szőlőnket! Nem maradt semmink! – kiabált, de úgy, ahogy még sose hallottam így nem csoda, hogy összerezzentem, de ekkor Móric leütötte valami vastag ággal, vagy mi a fenével.

– Sándor, könyörgöm ébredj! – térdeltem le mellé. – Te pedig megőrültél?! – kiabáltam Móricra.

– Meg akart fojtani!

– Nem véletlen!

***

Hamarosan megérkeztek a zsandárok, Imre természetesen elég csúnya tekintettel illetett, de nem érdekelt. Csak azt akartam, hogy Gyula és Ilona biztonságban kijussanak, ami fogjuk rá, hogy meg is történt, csak a fiatalabb Torzsa fiúnak esett komolyabb baja.

***

Másnap a házunk ablakából láttam, hogy Sándor a zsandárságra indul, így gondoltam utána megyek, mert, amilyen paprikás hangulatban van, neki esik Imrének.

Ahogy megérkeztem, csak köszöntem a Darunak ő pedig úgy volt vele, hogy csak beszélni akarok Imrével.

– Tartóztassa le Rokoczay Móricot, még ma, mert különben kitaposom a belét! – mondta mérgesen Sándor.

– Na ebből elég legyen! Te nem utasítgatsz semmire, Torzsa!

– Nem utasítom, csak mondom, mit kell tennie.

– És ha bárkinek kitaposod a belét, a törvény előtt fogsz felelni. Más mondami valóm nincsen.

– Most az igazság forog kockán, és maga azt szolgálja, nem?

– Nem hallak.

– Megígérte apámnak, hogy felderíti a bűntényt. Tessék, fel van derítve! Rokoczay Móric.

– Igazából hálás vagyok neked.

– Nekem?

– Igen, mert tőled tanultam meg a legfontosabb leckét.

– Milyen leckét?

– Ne ismerj se Istent, se embert! Gázolj át mindenkin! Szerezd meg, amit akarsz! Minden más magasról le van szarva. Kihagytam valamit?

– Soha nem tanítottam magának ilyesmit.

– Nem?! – csapott az asztalra Imre. – Elvetted tőlem Annát. Most én is elveszek tőled valamit. Az igazságodat.

Ekkor betelt nálam a pohár.

– Szégyeld magad! – léptem be.

– Alma? – kérdezték egyszerre.

– Igen, én vagyok. Mikor láttam, hogy Sándor idejön, gondoltam, hogy összeszólalkoztok, de nem hittem volna, hogy ilyen alapvető dolgon.

– Milyen alapvető dolgon? – kérdezte Imre.

– Azon, hogy zsandár létedre nem teszed a dolgod! Nem szabadna belekeverned a magánéleted!

– Miért segítsek neki, mikor elvette tőlem Annát?

– Egy, mert tiszti becsületszavadat adtad az apjának, hogy kideríted ki volt. Kettő, a legutóbb nem történt köztük semmi. Tudom, mert végig ott voltam. Most pedig mi lenne, ha tennéd a dolgod?

– Mi jogon parancsolsz nekem?!

– Nem parancsolok. Csak ez lenne a dolgod. A szolgabíró szégyelné magát, ha látna!

– Na most már elhallgass! Nem tűrön ezt a beszédet a saját húgomtól!

– Akkor menj, és tartóztasd le Móricot!

– Nem.

– Jó. Akkor ne. De remélem tudod, hogy most mehetnék, és megkérném a kisdobost, hogy hirdesse ki...

– Mégis mit?

– Nem hagytad, hogy befejezem. Megkérhetem, hogy hirdesse ki: Csizmadia Imre nem hajlandó igazságot szolgáltatni, csak mert egy haragosának lenne rá szüksége. Nem teszi a dolgát, mikor egy urat kellene letartóztatni, mert ő is, ahogy az összes zsandár, Bécs kutyája. – Ekkor, hirtelen Imre tenyere csattant az arcomon. Megbántva, könnyes szemmel néztem rá, és elkaptam Sándor karját, mielőtt nekiesik.

– Hagyd – motyogtam, ügyet sem vetve a csípős érzésre az arcom baloldalán. – Itt nem érünk el semmit. Egyébként, jobb, ha tudod – néztem újra a bátyámra. – Ha te nem teszel semmit, ennek a híre eljut a megyeszékhelyre, ők megteszik helyetted, és annyi az új keletű barátságoddal a főispánnal.

Ezután Sándorral kimentünk az épületből, de, amint kiértünk aggódva vette szemügyre a vörös foltot az arcomon.

– Nagyon fáj? – igazította el az útból az egyik tincsem.

– Kicsit. Jobban fáj, hogy ő tette. Lehet nem kellett volna azt mondanom, amit mondtam, de reméltem, ettől megjön az esze. És tudod mit? Nem bántam meg – töröltem meg a szemem.

– Köszönöm – mosolyodott el, majd egy puszit nyomott a pofon helyére. – Mi lenne, ha eljönnél hozzánk ebédre?

– Nem zavarnék? Elvégre ott van Gyula, akit ápolni kell.

– Nem zavarnál. Gyere – karolt belém, és elindultunk hozzájuk.