Bátrak földje oneshots[KÉRÉST ELFOGADOK]

🍇Torzsa Sándor #5🍇

Cintike23, köszi a kérést 🥺❤️

A főszereplőnk neve Hajnalka.

Elég szép napra virradtunk itt, Rokocán. Délben édesapám gyümölcsösébe indultam, hogy ebédet vigyek neki.

Ám, mikor az egyik kisebb utcán sétáltam, valaki elkapta a karomat és berántott két ház közti kesken, kis helyre. Ijedten pillantottam az illetőre, de megnyugodtam, amint megpillantottam Torzsa Sándort, a gyerekkori legjobb barátomat, akibe mellesleg jó ideje szerelmes vagyok.

– Te jó ég! Tudod mennyire megijesztettél?! – szidtam össze.

– Sajnálom, de segítened kéne! A zsandárok a nyomomban vannak.

– Mit műveltél már megint?!

– Elképzelhető, hogy elhoztam valamit a kastélyból. De, mielőtt leharapnád a fejem, ezek papírok a családom földjéről. Kellenek, hogy a báró biztos ne kaphassa meg – magyarázta, miközben folyton a háta mögé tekintgetett.

– Jó, add ide – nyújtottam ki a kezem, mire odanyújtotta a papírokat, amiket gondosan elrejtettem a felsőm alatt, és igyekeztem feltűnés nélkül fogni az említett ruhadarab alját, nehogy előbukkanjanak az elkobzott tárgyak. Pont időben ugyanis ekkor állták el a kifelé vezető utat a zsandárok, élen a hadnaggyal.

– Most megvagy, Torzsa! – szólalt meg a hadnagy.

– Miért, ezúttal mit csináltam? – kérdezte a szokásos pimasz vigyorával Sándor.

– Tudod te azt jól. Értékes papírokat loptál a Rokoczay kastélyból.

– Én ugyan nem loptam el semmit.

– Ez igaz – mosolyogtam a legártatlanabbul. – Most futottunk össze és semmilyen papír.

– Mutasd a zsebeidet! – parancsolta Sándornak a hadnagy. Legjobb barátom így tett. A zsepeit kifordította és a lehető legnagyobb vigyorral nézett haragosára. Mikor a hadnagy lázta, hogy nem járt sikerrel, így szólt: – Ne felejtsd el, Torzsa. Szemmel tartalak.

– Jó tudni – forgatta a szemét Sándor, majd megvárta, hogy a zsandárok menjenek a dolgukra, azután felém fordult. – Köszönöm Hajnalka, hogy segítettél.

– Nincs mit – mosolyogtam majd visszanyújtottam felé a papírokat. – Figyelj... szeretnék mondani valamit.

– Egy pillanat, ezt még el kell mesélnem. A kastélyban összefutottam Annával. Sőt, az igazság az, hogy ő segített bejutni. Egyszerűen olyan remek volt. Ő a legcsodásabb lány, akivel találkoztam – áradozott, a mosolyom pedig nagyon erőltetetté vált.

– Örülök, hogy boldog vagy – motyogtam.

– Mit is akartál mondani?

– Csak... csak azt, hogy most már mennem kell. Édesapám várja az ebédjét. – Szemléltetés képpen felemeltem a kis csomagot.

– Rendben, nekem is mennem kell. Még találkozunk – mosolygott, majd megölelt.

***

Az elmúlt napokban Sándor megint bajba került. A kisasszonnyal volt titkos találtkozón. Szerencse, hogy arra jártam, mert majdnem lebuktak. Anna ugyan megköszönte, de ez Sándortól elmaradt.

Ma éppen a boltból igyekeztem hazafelé, szerzeményeimmel a kosárkámban, mikor épp elhaladtam a zsandárság előtt, ahol egy kisebb csapat álldogált, és a szitokszavakból megállapíthattam, hogy a zsandárokat szidják. Az élen, mily meglepő módon Sándor állt. A kiabálás ellenére hallottam, hogy kinyílik, majd becsukódik az egyik benti ajtó. Közelebb mentem, majd lépteket hallottam. Féltem hogy esetlegesen elkapják Sándort ezért odasiettem és, amilyen gyorsan tudtam, elrángattam onnan, egyenesen egy néptelen kisutcába.

– Hajnalka! Mit csinálsz?! – kérdezte idegesen. – Majdnem elkaptak minket.

– És ez az én hibám? Te álltál ki egy csapat falusival szidni a zsandárokat! Úgyhogy ez szerintem igenis a te hibád! Sőt, tudod mit? Ha ennyire nem jó a segítségem, akkor legközelebb kérd meg a te drága Annádat!

– Most miért vagy ilyen paprikás hangulatban?

– Azért, mert szeretlek, te tuskó! De te meg se hálálod, hogy segítek rajtad! – kiabáltam az arcába majd sarkon fordultam és elindultam, hogy hazamenjek, de Sándor elkapta a karom, mire én idegesen fordultam vissza hozzá. – Mit akarsz? Amíg nem vagy ké... – Nem engedte, hogy a mondatot befejezzem, ugyanis kirohanásom közepénél megcsókolt.

Annyira ledöbbentem, hogy nem is viszonoztam rögtön, csak egy pillanattal később. Amikor ezt észrevette, az egyik kezét az arcomra tette és még közelebb húzott magához.

Amikor az ajkaink elváltak egymástól, immár döbbenten néztem rá.

– Te megcsókoltál.

– Igen.

– De miért?

– Szerinted? Mert szeretlek.

– Nem Annát szereted?

– Nem... Rájöttem, hogy összetevesztettem a szerelmet a kihívással és a ténnyel, hogy ő tiltott számomra. Sajnálom.

– Semmi baj. Szóval akkor engem szeretsz?

– Igen – mosolygott.

– Én is szeretlek, te tuskó – öleltem meg.

– Holnap eljössz hozzánk, ebédre? Édesanyám szeretné, ha eljönnél.

– Szóval te nem? – kérdeztem tettetett sértődöttséggel.

– Dehogy nem – vigyorgott rám, majd kicsit összeborzolta a hajam. – Gyere hazakísérlek.