Kpop One Shots - MiniMeters

Mindenem a... Tánc? (Kim JongIn "Kai")

Tánc. Ezzel az egy szóval jellemezni lehetne az egész eddigi életemet. A bökkenő csak az, hogy már magam sem tudom, hogy ezt egy pozitív vagy épp negatív értelemben állíthatom-e.

Az egész második osztályban kezdődött. A szüleim folyamatosan órán kívüli elfoglaltságokra vittek. Mint például futball, zongora, vagy épp taekwondo... Mindegyiket utáltam egytől egyig. Így utólag visszagondolva valószínűleg csak a szüleim nyomása váltotta ki ezt a nagy ellenszenvet. Igazából egyik sem volt rossz, de annyira nem is leltem kedvemet bennük, hogy minden egyes alkalommal önszántamból akarjak megjelenni rajtuk. Aztán jött a jazz, ami mindent megváltoztatott. Össz-vissz hét éve helyeztem lábaim a biztos talajra először, amikor a jazz belopta magát a szívembe. Nekem nem a szomszéd kislány volt az első szerelmem, hanem az érzés, amit a tánc nyújtott.

Én a táncba, édesapám pedig az én táncomba szeretett bele. Így történt, hogy negyedik osztályban elvitt egy balett előadásra. Sose felejtem el, ahogy a szereplők verítékben úszva meghajoltak a tapsvihart árasztó tömeg előtt. Az volt az a pillanat, amikor eldöntöttem, hogy balerino akarok lenni. A benyomás, amit A Diótörő hagyott bennem meghatározó pontja lett az egész gyermekkoromnak.

Attól a naptól kezdve egészen hatodik osztályos koromig teljes erőbedobással a jazzre és a balettra koncentráltam. Ekkor jött az az időszak, amikor mindenbe bele akartam kezdeni. Előttem lebeg a kép, ahogy édesapámmal ülünk a televízió előtt, és fáradhatatlanul azt hajtogatom „Ezt a táncot is meg akarom tanulni.", „Apa ilyet hol tanulhatok?". Minden énekes más és más féle produkcióval állt színpadra, engem pedig egytől egyig a hatalmuk alá kerítettek. Már nem az volt a nagy vágyam, hogy balerino lehessek, sokkal inkább az, hogy táncművész legyek. Olyan férfi, aki minden táncot a magáénak tud, akinek a mozdulataitól még a lélegzet is elakad.

Aztán egy szép novemberi napon visszafordíthatatlanul is beleszerettem a Táncba. Onnantól kezdve nem létezett más.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Szeptember vége van, mi pedig az osztályteremben várjuk a becsengetést. Lay regényét hallgatom már egy ideje arról, hogy mennyire jó tánc csapat került Az Amerika Legjobb Tánccsapata legutóbbi adásában a döntőbe. A mozdulataikról beszél, arról hogy mennyit gyakorolhattak egy ilyen kapacitású előadásra. Az összhangról, amilyenre még sose látott példát, és azt is megemlíti, hogy neki sose lesz meg a kellő koncentrációja ahhoz, hogy ennyire összhangban legyen a partnerével.

Mielőtt megcáfolnám LuHan hozzá vágja az előbb még az ujján forgatott kosárlabdát. YiXing fájdalmasan nyög egyet, az osztályban pedig mindenki felnevet beleértve engem is.

- Már megint hülyeségeket beszélsz - indokolja meg tettét, miközben feláll, és az elgurult kosár után indul. - Egész egyszerűen még nem találtad meg magadnak a megfelelő partnert, ennyi.

- Nem is beszélve arról, hogy a csoportos táncokban - amiről épp hadoválsz - kiemelkedően jó vagy. A társastánccal pedig úgyis lesz valami - kapcsolódik be SeHun is a beszélgetésbe, de többre most nem is méltat minket. Azon nyomban visszafordul SunWhához, magához húzza, és egy szerelmes puszit nyom a feje tetejére.

Még mindig nem tudom elhinni, hogy nyolcadik eleje óta együtt vannak. Ráadásul osztálytársak voltak. És lám, itt vagyunk középiskola második évében, és itt is osztálytársak. Ilyen fiatalon tényleg ennyire szeretnék egymást? Egyáltalán ilyen tudatlan szívvel, lehet valakit ennyire szeretni?

A táncot, azt lehet.

- Kai, te még mindig nem gondoltad meg magad ezzel kapcsolatban? - néz rám reménykedve Lay.