Sziasztok ^^
Szerény kis "hajlékomban" különféle kpop idolokkal találhattok hosszabb és rövidebb novellákat. Némelyik évekkel ezelőtt íródott, némelyik pedig friss és ropogós!
Remélem legalább néhány elnyeri a tetszésetek, és mégha egy kis időre is...
Azt szeretném tisztázni, hogy nem azért választottam Kylat, mert bármi bajom lenne a súlyával vagy ilyesmi. Szimplán ő volt az, aki először eszembe jutott ismervén a helyzetét. Remélem mióta hazament boldog, szereti magát és az életét is egyaránt.
. . .
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Lábaim dübörgése verődött vissza az edzőterem gúnyos falairól, hallójárataim eltömítette a dinamikus hangzás. Még egy kicsit... Csak még... egy picit. Gyerünk! Talán már nem is azt, inkább csak a vérem száguldozását érzékeltem, ahogy a lelkem egyre inkább hátrahagyott a csatában. Minden erőmmel azon voltam, hogy a kis képernyőn lévő főzőműsorra koncentráljak és ne az időre. Ne a fájdalomra, ami lassan férkőzött be az izmaim legapróbb szöveteibe is, hogy még nagyobb próbára tegyék az elhatározásom stabilitását. Inkább arra, hogy miként készíthetek édesburgonya chipseket, amiket nyugodt szívvel fogyaszthatok egy újabb gyenge pillanatomban, de szigorúan csak nyolc darabot.
Egy ujj idegen behatolóként nyomta meg a stop gombot, én pedig azonnal belekapaszkodtam a futógép szélébe és kiugrottam a pihenő sávra. Mérges, hibáztató tekintettel pillantottam WonHora, a terem egyik legkedveltebb személyi edzőjére. Azt akartam, hogy tudja mekkora hibát vétett, lehet épp az életem tette tönkre.
- Ne nézz rám így. Inkább köszönd meg – mondta komolyan, majd állát elégedetten az ég felé vetette.
- Mi? Hogy miattad most kizökkentem? – kontráztam, miközben leszálltam a futógépről. Pont úgy nézhettem ki, akár egy háborús sérült.
- Már csak pillanatok kérdése lett volna, hogy ne miattam, hanem az ájulásnak hála zökkenj ki. Mióta is csinálod ezt? Lassan két órája! – Felemelt hangja hátratántorított. Láttam már munka közben, tudom milyen, amikor bekeményít, de ez még annál is félelmetesebb volt. Úgy húzódtam össze, mintha egy csiga visszasietne a biztonságot nyújtó házába. – Inkább igyunk egy kávét, közben pedig elárulom, hogy tudod befejezni a burgonya chipset – vigyorgott újra, majd karját átvetette vállamon, és húzni kezdett a kávézó irányába.
- Ne fogdoss, csurom izzadtság vagyok – panaszkodtam, majd próbáltam nehéz karját lelökni magamról, de amint sikerült újra kényelembe helyezte magát. Feladtam.
Az edzőterem üres volt, így a kávézó is. Próbáltam minden egyes nap minél később jönni, vagy épp minél korábban, csak ne kelljen találkoznom senkivel... Ne kelljen elviselnem a tekinteteket, amik ocsmány módon ítélkeznek felettem csak azért, mert pár mérettel nagyobb vagyok. Ne kelljen a susmorgást hallani, ami biztosan rólam szól, ahogy azon nevetnek, hogy izzadok mint egy ló, vagy hogy azt se tudom mit csinálok. Ne kelljen elviselnem azt a kényelmetlen érzést, hogy így látnak az emberek, hiszen ilyenkor elég megbirkóznom az edzés könyörtelenségével.
