Sziasztok ^^
Szerény kis "hajlékomban" különféle kpop idolokkal találhattok hosszabb és rövidebb novellákat. Némelyik évekkel ezelőtt íródott, némelyik pedig friss és ropogós!
Remélem legalább néhány elnyeri a tetszésetek, és mégha egy kis időre is...
Music Challenge Round 1, Pt.6 - Drake, Hotline Bling
Sziasztok!
Fluffot kellett írnom és megvolt adva nekem 5-5 szó, mert kettővel ezelőtt elkéstem a One Shot-ommal. A szavaim ezek voltak: város, hírnév, pezsgő, késő, stressz, golyóálló, kutya, sültkrumpli, Beethoven, bögre. Hát ez sikerült belőle... Nem tudom mennyire számít fluffnak, de egyértelműen nem angst xD
Jó olvasást!
. . .
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Ne... Ne... Miért már megint... Kérlek legyen álom. Ugyanazok a gondolatok támadták meg fáradt elmém, ahogy telefonom véget nem érő ricsaja félálomba kergetett. Csak egy valaki lehetett az ebben az órában és csak egy valamit akarhatott. Hezitálásom mintha örökké tartott volna, ahogy többszöri alkalommal is újra rázendített a kis készülék. Mindig is kitartó volt - gondoltam, miközben komótos mozgással válaszoltam a hívásra. Hogyha ő telefonált sosem volt késő válaszolni, hiszen naphosszat fenn tudta volna tartani a tárcsázást.
- Koo JunHoe... - nyögtem, ő pedig még nálam is szenvedőbb hangon válaszolt.
- KIM JINHWAN! - Még ordított is. Régen kihozott a sodromból, felzaklatott, elért a stressz, mostanra már golyóálló lettem, és akármilyen tüzet nyitott rám az csak lepattant rólam. - Gyere vissza - sírta a telefonba, nekem pedig ezredik alkalommal is megszakadt a szívem.
Ismét részeg volt, ismét szüksége volt rám, a szerelmemre, arra hogy ott legyek és átöleljem.
- Visszamegyek. - Ígértem neki.
Rengeteg ilyen hívásunk volt, amióta elköltöztem, de ez mégis merőben eltért a többitől; nem csak a sokadik, egyben a legutolsó is lett. Megígértem neki, ígyhát ott voltam, Incshon repülőterén lépkedtem, mögöttem az óriási bőröndömmel, készen állva arra, hogy újra a karjaimba zárjam őt. Itt volt az ideje, hogy Koo JunHoe visszatérjen önmagához, és hogy én visszatérjek Koo JunHoe-hez.
Mióta elköltöztem minden alkalommal amikor éjszaka csörgött a telefonom, tudtam csak ő lehet az. Teljesen kifordult magából, a városban hírnevet szerzett magának, ahogy a pezsgővel és az ismeretlen nőkkel egyre közelebbi barátságba került, úgy keringtek róla a mocskosabbnál mocskosabb történetek. Annyira elszaladt vele a ló, hogy a nemi identitása körül forgó balhét - miszerint biszex, és nemrég még egy másik férfival tartott fent egy komoly kapcsolatot -, már mindenki elfelejtette.
Mindezek ellenére én még mindig szerettem. Még mindig szerelmes voltam. Tudtam, biztos voltam benne, hogy az a férfi, akit én megismertem, akivel éveket töltöttem el, akinek odaajándékoztam a szívemet még mindig ott van. Csak elő kellett hoznom. Hiszen annak ellenére, hogy közvetlenül nem én tehettem róla, mégis minden alkalommal sikerült elérnie, hogy hibásnak érezzem magam. De nem csak ezért, egyszerűen nem adhattam fel egy személyt, aki a világot jelentette nekem. Akárcsak a növények a zöld színtestük nélkül, én is elhervadtam volna nélküle.
Átlépve az otthonunk küszöbét Beethoven, a kutyusom fogadott. Pontosabban a kutyusunk, hiszen JunHoe-vel közösen vettük aznap, amikor összeköltöztünk. Nagy testével rám vetette magát, én pedig a szőrébe temettem kezeim és arcom egyaránt. Tudtam, hogy rajta kívül más nem fog a lakásban tartózkodni, így nyugodt mozdulatokkal rendezkedtem be, úgy mintha csak egy pár napra lettem volna távol, nem pedig három hónapra. Életem legnehezebb hónapjaira.
A konyhában elővettem néhány jutalom falatkát, úgy éreztem igazságosnak, hogy nem csak nekünk, hanem Beethovennek is kijár egy kis finomság a nehéz idők után. Amilyen vehemensen neki esett a falatoknak azt hihette volna az ember, hogy JunHoe nem jutalmazta meg őt egyszer sem. Én tudtam, hogy ez lehetetlen, JunHoe számára olyan volt ez a kutya, mint egy gyerek, aki a mi szerelmünket jelképezi.
Miután megsimogattam a boldogan étkező Beethovent, és a kéz mosást is letudtam, neki álltam a saját édességünk előállításához. Emlékszem, amikor JunHoe először közölte velem, hogy az abszolút kedvence a mekis sültkrumpli fagyival nem hittem a fülemnek. Tényleg így volt, így kénytelen voltam tökéletesre fejleszteni a krumpli és fagyi készítő tudományom, hogy ne kelljen minden alkalommal a gyors-étterembe menni.
A fagyi készenlétben állt a fagyasztóban, a bögrék, amikbe később a fagyi kerül már elfoglalták a helyüket, a nyers krumplik pedig katonásan sorakoztak egymás mellett, amikor meghallottam az ajtó nyitódását. Semmilyen hangot nem adtam ki, egyszerűen csak rohantam Beethoven oldalán és próbáltam lekörözni őt. Sikerrel jártam. Ahogy JunHoe a nappali felé fordult az akasztó irányából én már a nyakába is kapaszkodtam. Úgy öleltem, mint még soha azelőtt, ő pedig még erősebben fonta körém izmos karjait.
- Ezt az illatot akárhol felismerem - duruzsolta a fülembe, majd egy rövid, de annál jelentőség teljesebb szem kontaktus után végre megcsókolt.
A csókja olyan volt, akár az első tavaszi napsütés egy zord, rideg tél után. Mikor a hideg még libabőrössé teszi a tested, miközben egy szál pólóban flangálsz, de az arcodra ragyogó nap melegséggel áraszt el, betölti az egész világod, és nem számít, hogy máshol a hideg ráz, sőt kellemes. JunHoe volt számomra a napsütés, ami mindig elűzte a gondjaim, megoldani nem sikerült neki minden alkalommal, de akkor is rám ragyogott és elűzte őket egy időre.
- Még az a szerencséd - pihegtem, ezúttal pedig én tapasztottam le ajkait az enyémekkel.
