Rejtett vágy

2. fejezet

Hetek teltek el. Egyre feszültebb voltam a sok különórától Pitonnal. Nem tudom, Hermione, hogy bírja ennyi ideje, ráadásul ő többet jár le. Majdnem mindennap, és nem csak ebből a tantárgyból. Nekem bőven elég volt, hogy három hétig heti három napot kellett ott lennem. Csak egyszer tudnám befogni a számat! korholtam magam. Volt, hogy ketten voltunk, de akkor valami feszültséget éreztem a levegőben, és volt, hogy egyedül, akkor viszont semmit, legfeljebb Piton égető tekintetét a tarkómon. Hermione nagyon sokat sírt mostanában, és egyedül Harryvel beszélt. Biztosan a sok tanulás kikészítette. Nem csodálom szegényt, pedig annyira jól ment neki! Ron pedig elég összetörtnek látszódott, de váltig állította, hogy nincs baja. Lehet, még csak most kezdte el felfogni azt, hogy ez az utolsó év, és Hermione nem fog az életében nagy szerepet játszani.

- Ti titkoltok valamit. - állapítottuk meg hárman egyszerre.

- Azt hittem, azért mi összetartunk! - fakadtam ki, és látszott, hogy Harry szégyelli magát, Ron zavart lett, Hermione pedig egyre keservesebben sírt.

Már jócskán elmúlt éjfél, és lent ültünk a kandalló előtt a klubhelyiségben. Mi hárman a kanapén, a másik hármas a földön. Hermione Harry vállára dőlve potyogtatta könnyeit, Ron pedig az egyik fotelnek támaszkodva oldalról figyelte őket.

- Hagyd őket. Nem kell mindenről tudnunk. Biztos ennyire megbízhatatlanok vagyunk. - kezdte Ginny, és cammogott egyet.

- Nem erről van szó! - fakadt ki Hermione. Mindhárman összerezzentünk. - Nem értenétek meg, nekem pedig most nincs kedvem még három embert beavatni! - vágta oda dühösen, miközben felállt, és felszaladt a szobájába.

- Hurrá. Hisztis Mirtill hozzá képest egy jó kedélyű szellem! - köpte oda Ron, aztán ő is elment.

Harry a térdét felhúzva ült tovább, és a kandallóban pattogó tüzet nézte. Kint esett a hó, amitől alig lehetett látni az erdőt.

- Harry, mi a baj? Mindhárman pokolian ki vagytok! - hangzott Ginny kérlelése, és lecsúszott mellé a földre.

- Nem mondhatom el. Nem tudom, hogy jót tennék vele, vagy rontanék az amúgy rossz helyzeten. - nyögte Harry.

- Fogadjunk Piton az oka! - vágtam oda, mire Harry megdermedt. - Sejtettem. Az a denevér kikészíti szegényt. Mire oda érek a különórára, szerencsétlen ki van. Pirult az arca, kócos a haja, és alig bír koncentrálni. Nem mosolyog, még beszélni sem akar. Az a vénember elveszi az életét szegénynek!

Harry jelentőségteljesen felállt, majd a fotelhez sétált és leült. Úgy ült ott, mint abban a mugli filmben Marlon Brando.

- Ez a baj. - kezdte. - Hermione, hogy is mondjam... a tavalyi tanévben sokat járt ugyanígy Pitonhoz. Az egyik alkalommal teljesen magánkívül volt, mikor feljött, emlékeztek? Ti éppen akkor értetek fel Hagridtól. - egyre halkabban mondta, gondoltam azért, hogy Hermione nehogy hallja. - Sokáig faggattam, mi van vele. Egyre többet járt ki a kertbe is éjjelente, és volt, hogy vissza se jött reggelig. Sejtettem, hogy egy fiú van a háttérben. Azt hittem Ron, mert ő is elég furán viselkedett. - láttunk egy félmosolyt az arcán. - Aztán nem sokkal később Ron olyanná vált, mintha kiszívták volna az életet belőle. - mutogatott a hüvelykujjával felfelé. Így, hogy mesélte rájöttem, hogy akkoriban azt hittük, ők ketten összejönnek végre.

Hiszen nem volt titok, hogy Ron szerelmes Hermionéba. Viszont Hermione nem érdeklődött senki iránt úgy igazán. Nem volt barátja sosem, de azt mondta, nem is hiányzik neki egy társ. El van ő így is, és egyelőre a tanulással akar foglalkozni. Hozzá egyébként is egy érettebb férfit tudtunk volna elképzelni, de mivel ők voltak a legidősebbek itt, így arra, hogy találjon magának valakit nem volt sok esély.