Rejtett vágy

Ez mi?

- Arról, hogy tegnap óra után meg akart csókolni? Aztán álomba merített, hogy azt higgyem, csak álmodok? - vágtam az arcába dühösen, és könnyekkel telt szemekkel. Egyszerűen nem bírtam ezt a nyomást már. Túl sok volt. - Tudja mit? Hagyjon békén! Ha nem kell magának Hermione, ám legyen, de engem hagyjon ki a játékból! Nem leszek a második! - Üvöltöttem, majd félre lökve utat nyitottam magamnak.

Rohantam, ahogy a lábam bírta. Képtelen vagyok ezekre a dolgokra gondolni. Fáj, hogy csak másodiknak vagyok jó. Az pedig még jobban, hogy nem értékeli Hermione odaadását. Úgy látszik csak egyszer kellett felcsigázni a szunnyadó férfit benne, és máris képtelen pórázon tartani magát.

Tist napokig lent várt a klubhelyiségben minden egyes reggel, mondván, hogy nem akar egyedül hagyni. Tény, az elmúlt pár napban szó szerint csak léteztem. Nem ettem, keveset aludtam, és a tanulás. Az sem ment a legjobban. Piton óráit sorra kihagytam, sőt a különóráit is. Ha reggelinél utánam szólt, csak sétáltam tovább, mintha nem is hallottam volna.

- Nem tudom, mi bajod lett. De jó lenne lezárnod, mert lassan vizsgáink lesznek, és legalább aludnod kellene többet. - fejezte ki aggódását Tist. - Nem mondod el mi bajod? Már több, mint egy hete ilyen vagy!

- Nem. Amíg nem tudom, mi is történt nem akarok mondani semmit. Lehet, csak beképzeltem magamnak, de ... annyira valóságos volt. - kezdtem bele, de be is fejeztem, mikor meghallottam a hangját.

- Miss Hanson! - károgott a varjú. - Várjon! - szólt újra, de figyelmen kívül hagytam. - Álljon már meg, az istenit!

Egy rántást éreztem a karomon, és hirtelen egy magas alakhoz voltam annyira közel, hogy éreztem a szíve dobbanását is. Csak néztem azokat az obszidián szemeket, és egyszerűen képtelen voltam a mozgásra. Hihetetlen mire képes egyetlen szempár.

- Engedjen már el! - rántottam volna ki a karomat a kezéből, de nagyon szorosan fogta. - Professzor! - szóltam erélyesebben.

Nem mozdult, csak nézett. Tekintetem a szemét fürkészte, amely a szám és a szemem között járt. Nem szólt semmit, csak állt, tartott, a szája lassan résnyire nyílt, a szemhéja félig lecsukódott.

- Tanár úr! - szólt Tist és halványan érzékeltem, ahogy a karját fogta meg, hogy hátrébb húzza.

- Elnézést! - kért zavartan bocsánatot Piton. - Nem, nem... nem értem mi történt.

- Hát persze, már megint! Tudja mit? Kerüljön el messzire, mert ebből semmi nem fog jól elsülni! - meredten néztem rá. Annyira dühösnek éreztem magam abban a pillanatban, hogy meg tudtam volna ütni, de inkább csak elviharoztam onnan. Érzékeltem halványan, hogy Tist utánam jön, de jelen pillanatban ő sem érdekelt.

Néhány órával később kiléptem a lánymosdó ajtaján. Abból a mosdóból, ahol annak idején Hermione és barátai a százfülé főzetet készítették el. Sok emlék fűz ide, és sok minden tört fel, ahogy beértem ide. Nem is tudom, miért ide jöttem, csak szedtem a lábam, és mentem amerre irányított. Valószínűnek tartom, hogy Tist már vagy halálra aggódta magát, vagy bánatában jól tele tömte magát, és valahol elnyomta az álom.

Míg visszafelé sétáltam a klubhelyiségbe, elgondolkodtam. Ez nem az első eset, hogy ilyen történt. Nagyjából pont egy évvel ezelőtt volt egy olyan álmom, ahol egy sötét alak húzott félre. Ha ez... ez az amire gondolok, akkor jobb, ha gyorsan keresek ellene valami varázslatot, vagy főzetet, mert nem akarok kalamajkát.

Menet közben több embert is láttam elhaladni magam mellett, de jobban érdekeltek a gondolataim. Hallottam, ahogy többen is utánam szólnak, talán az egyikük McGalagony professzor volt, de képtelen voltam látható reakcióra.