Rejtett vágy

5. fejezet - Piton visszaemlékezése

- Ha egy ilyen gyenge bájitalt nem képes megfőzni, Miss Granger, akkor talán válasszon más hivatást! Higgye el, van jobb dolgom is, mint magával foglalkozni. - mondtam neki dühösen, hátha elszánt lesz, és újra kezdi.

- Én akkor is bájital mester leszek, még, ha magának nem is tetszik az elképzelésem, mert gyengének tart! - szinte üvöltött velem.

- Ez nem pontos így, mivel a teljesítményét tartom gyengének, Granger. - mondtam neki lassan, kiemelve a szavakat.

- Újra tudom kezdeni, és jól fogom elkészíteni! - láttam, ahogy a dühös szemében elkezdenek a könnyek csillogni. Kócos haja a szokásosnál is kócosabb volt, a pulóverét mindig feltűrte a karján, de most, ahogy dühösen csapkodott az egyik lecsúszott.

Nem akartam vele vitatkozni. Már nem éreztem jobban tőle magam. Már mást akartam.

- Igen, itt újra tudja kezdeni, de a vizsgán mit gondol? Pontosan elegendő alapanyag lesz kikészítve, és egyetlen grammal sem több. Ha most nem képes megtenni, amit kell, akkor sem fogja tudni. És most induljon vissza a lakrészébe! Viszlát! - laza mozdulattal eltüntettem a főzetet, és az ajtót is nyílásra késztettem.

- Nem megyek sehova! - szorította ökölbe kezét, és szűrte a mondatot a fogai között. - Még akkor sem, ha rontást küld rám! - a szemei villámokat szórtak, de arcán elszántság tükröződött.

- Ez nem kérés volt, és nem adtam választási lehetőséget sem! - indultam lassan felé, és egész közel hajoltam hozzá. Éreztem az édes parfüm illatát, és láttam az izzó szemeit. - Induljon, mielőtt még a különórákat is megvonom magától. -feszülten néztem, és közben erőmön felül próbáltam vissza fogni magam. Végül felháborodva rohant ki a teremből.

Néhány napig nem hívtam le különórára, de a hétvége után marasztaltam, mert nagyon rosszul nézett ki.

- Miss Granger, marad! - szóltam utána. Becsukta az ajtót, és megfordult. - Mi baja van magának? - kérdeztem éles hangon.

- Semmi. - motyogta maga elé. Holtsápadt volt, karikás szemekkel.

- Ne hazudjon nekem! - szűrtem a fogaim közt, miközben elé sétáltam.

- Nem hazudok! - emelte fel a fejét, de tovább suttogott. - Csak elfáradtam. - oldalra pillantott, és lassan sóhajtott.

- A fáradt ember alszik, Granger, de maga álmosnak sem tűnik nekem. Felküldöm Madam Pomfrey-hoz! - mondtam ellentmondást nem tűrően.

- Indulhat! A többi tanárt értesítem, hogy én küldtem el. - mondtam, amilyen keményen csak tudtam. Hátat fordítva a tanári asztalhoz sétáltam, és elkezdtem írni a pergament, amelyet a baglyomnak adtam.

- Köszönöm. - mondta, és elindult.

- Várjon! - megírtam két pergament, egyet McGalagonynak, egyet Dumbledore-nak.

Két lépéssel mellé értem, és lassan a derekára csúsztattam a karomat.

A százhetven centis magasságom mellett Hermione kicsinek tűnt. Egy fejjel alacsonyabb volt, a haja teljesen beterítette a hátát. Nagyon vékony volt, de ez nem az utóbbi napoknak volt köszönhető. Ő még akkor volt csak tizenhét éves, én pedig már lassan a negyvenet ütöm.

Ahogy forgattam az agyam, észre sem vettem, hogy ahogy átkaroltam, csak álltunk ott, és ő nekem dőlt. Olyan volt, mint aki próbálja hallgatni a másik szívverését, csak éppen nem a megfelelő ponton.

- Granger! Induljon már el! - nagy nehezen elindult.

Még szinte ki sem értünk az ajtón, mikor nagy rohanást hallottam a lépcső felől.