Te akartad ✓[Kuroo Tetsurou × Reader] //BEFEJEZETT//

// 11. //

Amint kiért az utcából azonnal megindultak a könnyeim. A számra kellett tapasztanom a kezemet, hogy ne legyen hangos a sírásom. Remegő kezekkel és lábakkal nyitottam ki a kaput, hogy be tudjak menni végre a házba és a szobámba vonulva gondolkozhasak azon, hogy egy idióta vagyok. Minden újra megtörtént. Igaza volt Tetsunak. Én akartam, hogy minden olyan legyen mint régen. Most is kaptam tőle egy fél csókot. Most is ellöktem. Viszont most ő menekült el. Egy nap alatt képes voltam a két legjobb fiú barátomat elveszíteni. Határozottan én vagyok a legszemetebb ember az egész földkerekségen. Ehhez pedig még az is hozzá jön, hogy egy pillanatra még meg is akartam tenni. Meg akartam csókolni Kuroot. Komolyan nem vagyok normális. De miért én nem? Velük van a baj. Egyértelmű volt, hogy nem érzek egyik iránt sem barátságnál többet, mégsem mondtak le rólam. Az ilyen emberekre mondják azt, hogy meg kell őket becsülni. Én pedig mit csinálok? Mind a kettőt egy nap alatt a lehető legmesszebb sodortam magamtól.

- [Név] te vagy az? - hallottam meg anyukám hangját. Gyorsan megtöröltem a szememet, hogy ne vegye észre azt, hogy sírtam. Amikor a cipőmet levettem már ott állt előttem. - Mi a baj kincsem? - jött az aggódó hangja. Hát persze. Mit is gondoltam? Ő az anyám, nem tudom csak úgy megtéveszteni. Hazugságot kitalálni pedig nincsen kedvem.

- Én... - kezdtem bele, de azonnal össze szorult a torkom. - Elvesztettem mind a kettőt. Szörnyű vagyok anya! - zokogtam. Erre azonnal oda szaladt és szorosan magához ölelt.

- Shhh, ne sírj Kincsem, itt vagyok. Mi történt? - húzott befelé a házba. Leültünk a kanapéra. A zsebéből kivett egy zsebkendőt és a kezembe nyomta. Miután alább hagyott a sírásom mindent elmeséltem neki. Onnantól, hogy Bukotot megöleltem egészen addig, hogy Kuroot megint vissza utasítottam. A nő türelmesen végig hallgatott, majd beszélni kezdett. - Ez a két fiú nem olyan akik csak úgy itt hagynának egy ilyen miatt. Mind a ketten kötődnek hozzád. Láthatod, hogy Kuroo-kun is vissza jött még úgy is, hogy a múltban durva voltál vele. Akkor ő már biztosan veled fog maradni. Bokuto-kun pedig szinte teljesen biztos, hogy egy pár hét múlva újra rajtad fog lógni. Nem kell attól félned, hogy elhagynak téged. Viszont ez nem az jelenti, hogy ez nem esett nekik rosszúl. De te sem tehetsz arról, hogy nem vagy szerelmes valakibe. - mondta nyugtató hangján. Egy kicsit vissza is tudtam nyerni a hitemet, hogy velem marad mind a két idióta. Önző vagyok, hogy most is csak arra tudok gondolni, hogy én egyedül leszek? Biztosan, ez nem is kérdés.

- Most szerintem felmegyek a szobámba.... Köszönöm. - adtam neki egy puszit. Megértően bólintott. Fogtam magam és elindultam fel a lépcsőn. A szobámba érve becsuktam az ajtót és neki döltem. Végeztem egy pár légző gyakorlatot, hogy meg tudjak nyugodni. Az érzéseim azonban percenként változtak, a gondolataim pedig vízesés ként ömlöttek a fejemben. Ezt mind férre kellett tennem és neki állni tanulni, hiszen hamarosan kezdődnek a dolgozatok, a suliban pedig nem ronthattam. A búskomor hangulatommal pedig nem rombolhattam a családom kedvét.

Azt sem tudtam, hogy hány felé áll a fejem amikor a könyv felé ültem. Nem bírtam koncentrálni. Egyszerűen még egy szót sem tudtam felfogni. Hol a két fiú járt a fejemben. Hol a dolgozatok, hol magamat sajnáltam, vagy pedig szidtam. Hol azon pörögtem, hogy jövő héten Sachival kell majd vásárolni menni. Feljött az elmaradhatatlan megfelelési kényszer. A jövőbeli magány gondolata. Ha pedig mindenen elég sokat rágtam magamat akkor előröl kezdődött.

A csendes szobát a telefonom halk rezgése zavarta meg, ami most szinte fülsiketítően hangosnak hatott. A kezembe vettem és feloldottam. Össze szorult a gyomrom a név láttán. Végül nagy nehezen megnyitottam.

Tetsu: Sajnálom, hogy olyan rámenős voltam veled.

Me: Hagyjuk ezt Kuroo...

Éreztem, hogy megint könnyek gyűlnek a szemembe. Nem tudtam eldönteni, hogy most jó, vagy rossz érzéssel tölt el az, hogy írt nekem.

Tetsu: Most az lenne neked a jobb ha ott lennék a közeledben, vagy egy ideig ne jelentkezzek?

Miért velem foglalkozik? Én bántottam őt. Nem azt kéne néznie, hogy nekem mi lenne a jó. Miért ilyen kedves velem? Éreztem ahogy lefolynak a könnyeim. Nagyon elrontottam ezt. Letöröltem őket és megpróbáltam erős maradni.

Me: Fogalmam sincs.

Me: Azt nem szeretném ha vége lenne a barátságunknak.

Erre egy ideig nem jött válasz. Tudtam nagyon jól, hogy annak az utolsó szónak olyan hatalmas jelentése van, hogy vagy a világ legjobb dolga, vagy a legkínzóbb és legelviselhetetlenebb. A barát szó nagyon sok mindennek a legje. Jó vagy akár rossz értelemben. Az egyik olyan szó a világban ami a legtöbbet számít. Végül vissza írt. Azonban amit küldött attól össze facsarodott a szívem.

Tetsu: Azon nem kell aggódnod, hogy veled maradok e, mert egyértelmű, hogy igen.

Tetsu: Azonban soha nem foglak tudni csak barátnak tekinteni...

A számra tapasztottam a kezemet és a szemeimet is erősen leszorítottam. Nem tudtam neki erre mit írni. Egyáltalán lehet rá bármit is? Egy mély sóhaj kíséretében kieresztettem a bánatom egy részét. Már ki akartam kapcsolni a telefonom, amikor újra írt.

Tetsu: Ha most sírni fogsz akkor én leszek szomorú.

Az ég áldjon már meg Kuroo Tetsurou! Utálom, hogy mindig ilyen kedves voltál velem. Nem akartam neki hazudni.

Me: Most nem sírok... Még.

Bármennyire is voltam magam alatt a következő mondatán egy nagyon aprót felnevettem, miközben a könnyeim utat törtek maguknak. Most boldog vagyok, vagy szomorú?

Tetsu: Ha Bokuto köcsög lesz veled én esküszöm, hogy beverem a képét.

Me: Nem kell vele semmit sem csinálnod. Az én hibám...

Az utolsó mondatot nem kellett volna leírni. Láttam magam előtt a fiú arcát ahogy össze húzza a szemöldökét.

Tetsu: Nem a te hibád [Név].

Nem írtam neki vissza semmit. Kikapcsoltam a telefont és azzal a kezemben nyomtam bele az arcomba a tenyereimet. Halkan sírtam, a könnyeimet egy idő után már nem is próbáltam meg megállítani. Értelmetlen lett volna.

Amikor egy kicsit alább hagyott a sírásom elmentem fürdeni. Amikor azzal végeztem nem érdekelt, hogy még csak hét óra van, lefeküdtem aludni. Próbáltam arra gondolni, hogy ők sem szeretnének ilyennek látni. Ezért megpróbáltam megnyugodni. Most nem magamra kell koncentrálnom. Ha már én törtem őket össze akkor az én dolgom lesz az is, hogy jóvá tegyem. Jól leszek és őszintén mosolyogni fogok, hogy ne velem foglalkozzanak.

Újra építem a barátságot bármibe is kerüljön!