Te akartad ✓[Kuroo Tetsurou × Reader] //BEFEJEZETT//

// 3. //

Amikor a fekete hajú végzett Bokuto üdvözlésével felénk emelte a tekintetét. Ahogy találkozott a tekintetünk éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe. A fiú arca hirtelen döbbenté változott és látszott rajta, hogy nem tudja hogyan kezelje ezt a helyzetet. Olyan arcot vágott mint aki éppen arra szeretne rájönni, hogy valóban én vagyok e az, és ha igen akkor ez álom vagy valóság. Rengeteg érzés kavargott bennem abban a pillanatban és nem tudtam mit csinálni. Csak az előttem álló piros melegítőst tudtam nézni és a körülöttem lévőket teljesen kizártam. Annyiszor elképzeltem már, hogy milyen lesz amikor újra találkozunk. De ezeket az érzéseket egyszerűen lehetetlen lenne elképzelni és megfogalmazni is.

Lecövekelt végtagjaim maguktól mozdultak meg. A fiú feléléptem és szó szerint a nyakába ugrottam. A pulzusom még mindig az egekeben volt. Amikor megérintettem ruhája anyagát és az illatát is megéreztem feltört belőlem a sírás. A hátán megmarkoltam a piros anyagot és teljes erőmmel szorítottam magamhoz. Neki se kellett sok idő ahhoz, hogy izmos karjait körém kulcsolja. Fejét a nyakhajlatomba fúrta és éreztem ahogy magába szippantja az illatomat. Sírva nyomtam a fejemet a mellkasába. Ahogy egész teste az enyémhez ért megéreztem vadul dobogó szívét. Nem tudom mióta tarthatott ez a pillanat, azt sem, hogy a többiek mit csinálnak éppen körülöttünk, de nem érdekelt. Nem akartam őt elengedni. Több éve nem láttam. Hiába volt azóta meccsük a Fukorodanival, én sosem menetem el akkor. Akkoriban még nem tudtam elfelejteni azt a köztünk történt kis férre lépett éjszakát. Most azonban, hogy már kicsit több mint két éve láttam utoljára nem érdekelt annyira a múlt. Újra a barátja szerettem volna lenni. Úgy mint régen.

Amikor a hirtelen érzelmi hullámtól feltört zokogásom alább hagyott egyik kezemmel letöröltem a könnyeimet. Kuroo még mindig szorosan tartott és esze ágában sem volt elengedni engem.

- Hiányoztál Törpe. - suttogta a nyakamba. A lehelletét megérezve kis pír szökött az arcomra, de szinte azonnal kiűztem a furcsa gondolataimat a fejemből.

- Te is nekem Idióta. - motyogtam a mellkasába és még egy utolsót szorítottam rajta, majd elengedtem. Hiszen még volt még egy személy, akivel bár nem voltam olyan közeli kapcsolatban, mégis nagyon szerettem őt. Tetsurout eltolva magamtól egy nagy mosolyt küldtem felé, majd a többi Nekomás felé fordultam. Azonnal kiszúrtam a kis puding fejűt. - Kenma! - ugrottam rá a fiúra. Kis fázis késéssel ugyan de vissza ölelt. Egyáltalán nem úgy mint az előző fiú. Ő kissé bátortalanul és esetlenül tartott magához. Vele ellentétben a fekete hajú úgy csinált mintha az élet függne attól, hogy abban a pillanatban mellette voltam. Nem is kell mondanom, hogy mennyire is jól esett. Azonban mivel elég sok kérdő szempárt fedeztem fel magunk körül nem tehettem meg, hogy még egy ölelésre vissza térjek a magas fiú karjaiba.

- Hey bro! Ne lopd a menedzserünket! - nevetett fel Bokuto. Majd abba is hagyta és tányér méretűre nőttek, az amúgy is nagy, bagoly szemei. Azt hiszem most fogta fel a dolgokat. - Ti ismeritek egymást? - kérdezte. Két csapatnyi értetlen szempár szegeződött ránk. Kuroo jelen pillanatban teljesen használhatatlan volt, hiszen neki teljesen új volt az az információ is, hogy én itt leszek, és az is, hogy a Fukorodaniba járok. Mondhatni enyhe sokkot okoztam szegénynek. Kenma nem volt az a kommunikáció zseni így nem nagyon törte magát a válasz adáson. Kizárásos alapon engem kezdett mindenki méregetni.

- Ömmm... - jöttem zavarba azonnal a sok rám szegeződő szempártól. - Álltalánosból ismerem őket. - böktem feléjük. Nagyon remélem, hogy ez elég kielégítő válasznak bizonyul.

- Mióta jársz te a Fukorodaniba? - kérdezte számon kérő és kissé ideges hangon Tetsurou. Zavartan a tarkómhoz kaptam és elnevettem magamat. - Azért igazán mondhattad volna, hogy még Tokyoban vagy. Vagy legalább írhattál volna. - vágott egy kissé csalódott képet, ami miatt azonnal bűntudatom lett. Nincs mentségem. A történtek után gyáva módon elmenekültem és egy hívását sem fogadtam, egy üzenetére sem válaszoltam, sőt amikor eljött hozzánk akkor sem voltam hajlandó vele beszélgetni. Haragudtam rá? Már magam sem tudom. Inkább csak féltem. Megilyedtem attól, hogy vissza kellett utasítanom. Féltem szembe nézni a kettőnk közötti dolgokkal. Legfőképpen pedig magamat hibáztattam amiatt, hogy nem tudom viszonozni a fiú érzéseit. Emiatt pedig képtelen voltam újra a szemébe nézni.

Szomorúan lesütötöttem a szememet. - Sajnálom. - motyogtam. - De most itt vagyok! - tártam ki oldalra a karomat. Remélem elfogad egy ölelést engesztelésnek. Nem kellett neki kétszer mondani. Azonnal karjaiba zárt.

- Khmm. - köhintett az egyik Nekomás fiú. Sajnos nem vagyok képben a csapattagok nevével. - Kuroo nem akarok beleszólni az.... Az akármibe, de, az edző azt mondta, hogy ha nem érünk be tizenöt percen belül akkor kapunk. - közölte a fiú. El is felejtettem, hogy ők még le sem pakoltak. Elengedtem a fekete hajút, bár ő nagyon is más véleményen lett volna.

Morogva egyenesedett fel végül és nézett a minket "megzavaró" személy irányába. - Yamaoto. - szólalt meg vészjósló hangon. Látszott ahogy arcán ráng egy ideg. - Ha ennyire beszélhetnéked van kitalálhatok valmait, hogy be tudd fogni. - váltott át rémisztő tekintetre. A csapat többi tagja is kissé össze rezzent és gondolatban ki akarták nyírni a felnyírt hajút, hogy indokolatlan edzést kell majd miatta kiállni.

- Haver menjetek pakoljatok le. Mi a medencénél leszünk. Gyertek majd. - bökött az említett hely felé a kapitányom. El is feledkeztem, hogy mi éppen fürdőzni indultunk. A csapaton végig nézve láttam, hogy mindenkinél van törölköző. Hirtelen a kezemre néztem. Nem volt benne a keresett ruha anyag. Hirtelen az a kellemetlen érzés nyilalt belém, hogy ezen a pár méteren elvesztettem a törülközőt. Ide oda kezdtem el kapkodni a fejem.

- Nálam van. - nyújtotta felém a kezét Akashi. Egy hatalmas kő esett le a szívemről. A fiú kezében tartott tárgyra vetettem magamat és szorosan magamhoz húztam. - Leejtetted a nagy öröm közben.

- Egy isten vagy Akashi! - néztem rá hálásan mosolyogva. A fiú is megeresztett egy hasonló arckifejezést mint az enyém.

Ezek után a Nekomások bementek az épületbe, hogy ők is elfoglalják a szobájukat. Mi pedig végre elindultunk az eredeti úticélunk felé.