Te akartad ✓[Kuroo Tetsurou × Reader] //BEFEJEZETT//

// 25. // VÉGE

Egy új nap, ezzel együtt pedig egy új délután. A mai napon kihagyom a saját csapatom edzését azért, hogy el tudjak menni Kurooéra. Nem vagyok normális, ugye? Kezdem azt hinni, hogy a szerelem nem csak Sachit, hanem engem is kezd teljesen megbolondítani. Nem tudom mi van velem. Szedem a lábamat, szinte már rohanok, hogy minél előbb oda érjek. A szívem őrülten dobog és majd kiugrik a mellkasomból. Várom már, hogy újra lássam és, hogy magamhoz ölelhessem. Ugyanakkor nem akarok oda menni. Félek. Félek attól, hogy vajon, hogy fog fogadni. Vajon mit fog nekem mondani? Van esély egyáltalán arra, hogy kibéküljünk? Ha igen akkor ez az utolsó esélyem és nem szabad elrontanom. Ha megteszem akkor végleg el kell majd őt engednem. Pedig ebben a pár hétben sikerült sokkal jobban megszeretnem, mint valaha. Mostmár kezdem érteni azt a fajta kötődést amit ő érzett irántam az évek alatt. Le a kalappal előtte, hogy kibírta. Ahhoz képest én még alig voltam tőle távol és nagyon rossz érzés. Ő pedig ha közeli is lehetett, mindig is távol volt. Nem értem, hogy bírta ki. Azt meg főleg nem, hogy miért egy olyan lányt akar maga mellé aki már ennyiszer megbántotta. Bonyolult a logikája, mégis olyan egyszerű. Valójában csak egy dolgot szeretne. Azt, hogy az a személy vele legyen akit szeret. Neki már ez is elég lenne. Ha pedig én vagyok ez az ember akkor igyekszem megadni neki azt ami kijár neki, ha eddig nem is tettem. Persze azt is el tudom képzelni, hogy kiábrándult belőlem a sok sérelem miatt. De ha eddig nem adta fel akkor most miért tenné?

Végül annyira elgondolkoztam, hogy észre sem vettem, hogy már a Nekoma hatalmas kapuját léptem át. Nem álltam meg és nem is gondolkoztam, csak célirányosan mentem a tesiterem irányába. Már hallottam a cipők csikorgását és a labda pattanását. A terembe azonban nem kellett bemennem. Ugyanis Tetsurou kint állt, zsebre tett kézzel, a falnak támaszkodva. Edzős cuccban volt, de mégsem a teremben. Ezt a szituációt pedig nem igazán tudtam hova tenni.

- Szia. - köszöntem neki halkan egy óvatos mosoly mellett. Elemelte a földről a tekintetét és rám nézett. Nem láttam benne a dühöt, inkább szomorú volt. - Helyes lenne megkérdeznem azt, hogy jól vagy e? - kérdeztem rá óvatosan a dologra. Egyáltalán nem biztos, hogy pont nekem helyénvaló lenne ilyet kérdezni tőle.

- Az edző haza küldött mert állítása szerint agyban nem a pályán járok. - túrt a hajába. - Valahogy így vagyok. - ajkait egy kisebb félmosolyra húzta. Éreztem ahogy a szívem össze facsarodik. Miattam van.

- Sajnálom... - néztem férre. Nem bírtam állni a tekintetét. Túl nagy a bűntudat ami bennem kavarog.

- Nem mondom, hogy semmi baj... De... - a kezét kivezette a puha fürtökből, amik az izzadság miatt egy kissé lelapultak. Lépett felém egyet és halkan folytatta a beszédet. - Bármilyen szánalmas is, én még ezek után is vonzódom hozzád. - ejtette ki a meghatározó szavakat. Abban a pillanatban rengeteg érzelem kezdett el bennem kavarogni. Boldog voltam, de mégis ott maradt a bűntudat keserű íze a számban. Nem tudom, hogy valaha elmúlik e egyáltalán. A szemeimet marni kezdtek a sós könnyek és nem kellett sokat várni, mire az első lefolyik az arcomon. Az, hogy ezek az örömtől vagy valami mástól voltak még én magam sem tudtam eldönteni. Kuroo még közelebb jött hozzám és karjait óvatosan a derekam köré fonta. Próbáltam elfolytani a kitörni készülő sírásomat. Még hogy ő a szánalmas azért mert még mindig szeret! Én vagyok a szánalmas azért mert eddig én nem mondtam ezt neki. Soha egyetlen egy szóval sem adtam azt a tudtára, hogy én is így éreznék iránta. De most megteszem! Ha már itt vagyok és eddig eljöttem nekem is tennem kell valamit. Nem csak rajta múlik. Főleg, hogy nem is ő rontotta el. Én voltam. Ezért nekem kéne most az ő lelkét ápolnom. Nem pedig fordítva. Pedig pontosan ez történik. Közel húzott magához, egészen addig amíg a fejem a mellkasába nem ütközött. Nem tett semmi egyebet, vagy elhamarkodott dolgot, csak szorosan tartott magához. Úgy kapaszkodott belém mint pár hete amikor a kiránduláson találkoztunk. Jó és meleg érzés kerített a hatalmába. Az illata megnyugtató volt, ahogy a közelsége is. Picit hátrébb léptem és letöröltem a könny áztatta arcomat. Akkor vettem észre, hogy a fiú pólóját is rendesen eláztattam. Vettem egy mély és szaggatott levegőt, majd felnéztem az arcára.

- Szeretlek Tetsu. - suttogtam ki a szavakat. Arcom mostmár nem csak a sírástól volt piros és egy mosoly is helyet kapott rajta. A fekete hajú fiú látszólag meglepődött. Amikor felfogta a szavaim jelentését arca halvány rózsaszín színűre váltott és rögtön férre is nézett. Akaratlanul is nagyobb lett a mosolyom annak a tudata miatt, hogy sikerült őt így zavarba hoznom. Pár pillanat múlva újra vissza tért a jelenbe és rám emelte az örömtől csillogó szemeit. Nem várt egy másodpercet sem, máris az ajkaimra hajolt. Egyik kezével arcomra simított és próbált még közelebb tudni magához. Nyelvét kérés nélkül vezette át a számba és bejárta annak minden kis négyzetméterét. A testem bele remegett a jóleső érzésbe. Kezeimet a nyaka köré vezettem és a hajába túrtam. Talán ez a pillanat még sokkal jobb is volt mint az amikor elsőnek csókolt meg. Sőt, biztos, hogy jobb.

A levegő hiány sajnos véget vetett a pillanatnak. A levegőt kapkodtam és azt sem tudtam, hogy hol vagyok. A testemet felemésztette a boldogság melege. Kuroo a nyakhajlatomba fúrta a fejét és úgy ölelt magához. Nem akart eltávolodni, én pedig ezt egy percig sem bántam. Éreztem ahogy elmosolyodik. Ez pedig az én arcomra is mosolyt csalt. Apró puszikat kezdett el adni a nyakamra és a vállamra. Bizsergő érzés futott végig a testemen annak nyomán ahol ajkai érintettek.

Nem is tudom mennyi idő telt el úgy, hogy egymást öleltük, vagy éppen csókoltuk. Egyszerűen csak jó volt. Élveztem a pillanat minden részét. Ezek után csak kézen fogva sétáltunk a városban, miközben beszélgettünk. Lehet, hogy azt gondolnátok, hogy a bulin történtek volt a téma. De nem. Másról beszéltünk. Az pedig, hogy akkor mi történt azt nem háborgattuk. Ugyan nem mondtuk egymásnak, hogy ne beszéljük róla, csak némán egyet értettünk abban, hogy a múlton már nem lehet változtatni. Viszont mind a ketten tudjuk, hogy mit akarunk és csak ez a lényeg. Kifaggattam arról is a fiút, hogy mi volt a baj még múltkor. Kiderült, hogy már akkor sem az edzésre koncentrált, ezért az edző megfenyegette, hogy kiteszi a csapatból ha nem embereli meg magát. Egy ideig tudta is tartani ezt a szintet. De a bonyodalmak miatt megint veszélybe került az utolsó éves röpi pályafutása. Most viszont reméljük, hogy minden rendeződni fog. Nem egy szokványos kapcsolatunk van, azt meg kell hagyni. Talán több hullámvölgyön is túl vagyunk már, mint olyanok akik több éve együtt vannak. De ettől lesz érdekes. Lehet, hogy semmi jövője nem volt annak, hogy mi valóban egymásra találunk, de megtörtént.

Ahogy pedig mondani szokás: a jó dolgokra várni kell.

Nagyon köszönöm azoknak akik elolvasták ezt a könyvet. De valószínűleg már nem lesz folytatása. Szerintem megkapta a neki járó, méltó lezárást.

Öröm volt látni, hogy tényleg ennyieknek tetszett az amit írtam. Köszönöm a sok kedves kommentet, amik ösztönöztek arra, hogy újabb és újabb részeket rakjak ki, akár többet is egy nap.

Ez volt szerintem az a könyv eddig aminek a legjobban élveztem az írását.

Sok sok puszit küld nektek a drága kis Kandúrkánk! 😽❤️