Karok körülöttem, a haj az arcomba lóg, hűvös van, de minden mozdulat tűzzel teli. Álom, álom, álom megint ezt álmodom. Ki akarom nyitni a szemem látni, hol vagyok látni mi van körülöttem látni az arcát, de nem bírom kinyitni. Ez zavar talán mindig a legjobban, hogy ilyen sötét van. Nem látok semmit, csak érzem ahogy a hűvös körbe ölel, ahogy a kezek a testemhez érnek és forró bizsergést hagynak maguk után.
Motyogok valamit, de még én se tudom mit, kuncogást hallok, amit ezer közül is felismerek, érzem a leheletet a fülemnél, de nem hallok semmit. Érzem, ahogy összeszorul a szívem, mintha sírnék, valaki letörli a könnyeim, a hidegről tudom ki az. Mozdulni akarok tenni valamit, hogy én irányítsam végre ezt a rohadt álmot. Látni akarom az arcát, a tekintetét, hozzá érni, megcsókolni! Miért nem lehet, ha ez csak egy álom?!
Legnagyobb meglepetésemre megmozdulok, mintha felülnék és hirtelen nem kapok levegőt. Fáj, mi ez? Víz? Miért vagyok vízben? Még mindig álmodom? Kinyílnak a szemeim. Víz! Mindenütt víz! Pánikolok, megpróbálok felemelkedni a felszínre, de nem megy, valami lenn tartja a lábam. Mi a fene folyik itt? Nem megy! Nem bírom tovább! Fáj, szorít, mindenem fáj! Ennyi! Vége! Megfulladok hiába akarok menekülni!
De... ha megfulladok, akkor! Elmosolyodok és lehunyom a szemem. Ő ott lesz. Mikor feladom kimondom a nevét. Levegőt vennék, de csak víz van. Mar, érzem, ahogy marja az orrom és a torkom és fáj. Halványodik a világ, már nem bírom sokáig. Közeledik a felszín? Egy arc? De ki ez? Nem! Az nem lehet! Kéz, és megint a mélyben vagyok. Kitágulnak a szemeim és mélyet lélegezve ülök fel az ágyamon. A hajamba túrok és csak bámulok magam elé, gyorsan szedve a levegőt.
- Szóval így történt. - Mondom lassan, ahogy végre megint tudok gondolkodni. - És én felnéztem rá! - Fintorodok el, majd felállok és kimegyek az erkélyre, ahol leülök a kő korlátra és nézem a holdat. - Meg akart ölni a saját apám! - Rázom meg a fejem. - Tehát ezért nézett rám úgy, mint egy szellemre másnap. - Nevetem el magam keserűen. - Ennyit érek! Mindenki elhagy! Mindenki egyedül hagy! - Hunyom le a szemem, az utcáról zeneszó hallatszik, valaki egy szomorú dalt játszik. Sóhajtok egyet, ahogy megtámaszkodom a kezeimmel a korláton. Rég csináltam már ilyet.
- Magány, magány
Úgy súlyt a magány
Egyedül boldogan
Szerelmesek között megvetőn,
Vágyva álmokat,
Gyengeként e házban,
Szívem zárva kell tartanom.
Tybalt csak Tybalt
Gyűlölnek, félnek, de nem ismernek
Tybalt, csak Tybalt
Két arcú ember ki sírva is nevet
Tybalt, csak Tybalt
Gyűlölnek, félnek, de csak egy báb
Vagyok
Egy báb. - Éneklem végig lehunyt szemmel és a végén egy újabbat sóhajtok.
- Valóban csak egy báb vagy? - A hangra kinyitom a szemem és azonnal keresni kezdem a forrást, de nem látom.
- Hol vagy? - Kérdezem halkan, mire kilép a szobámból mellém az erkélyre.
- Nem válaszoltál. - Néz rám üveges tekintettel, én pedig elfordulok tőle.
- Hát éppenséggel, mindenki annak használ ebben a házban. - Mondom lassan.
- Énekelhetnél gyakrabban! - Szavaira megint ránézek. Közvetlen előttem áll és két kezét a korlátra tette úgy, hogy esélyem se legyen menekülni.
- Nem vagyok az az éneklős fajta Mors. - Suttogom és nyelek egy nagyot a közelsége miatt.
- Akkor csak nekem. - Biccenti oldalra egy kicsit a fejét és közelebb hajol hozzám. Én lenézek az arcára, nem értem az érzéseket, amik rajta vannak, de nem is érdekel. Szükségem van rá. Kell! Most kell! Nem érdekel, hogy gyerekes!
- Ölelj meg. - Mondom olyan halkan, hogy még én se hallom rendesen és nem tudom, hogy csak tátogtam vagy ki is mondtam. Mindegy is, az eredmény ugyanaz lett. Azok a hideg karok a derekam köré fonódnak, lehunyom a szemem és átölelem a nyakát.
- Rég volt már, hogy erre kértél. - Suttogja, amitől a hangja földöntúli színezetet vesz fel. - Mi történt? - Kérdezi a hajam simogatva.
- Tudom ki próbált megölni. - Mondom igyekezve szem előtt tartani, hogy élek és nem haltam meg és hogy a gyermeki agyam biztos a megmentőm helyett képzelte el őt. De kit érdekel? Itt van! Ő itt van velem! Nem érdekel, ha nem létezik!
- Ki volt? - A kérdés keményebb volt, mint vártam ezért el is húzódom tőle, hogy a szemeibe nézzek.
- Ha hihetek az álmomnak, akkor az apám. - Fordítom el a fejem, hogy ne látsszon a szememben, hogy mennyire fáj ez, de ő megfogja az arcom és visszafordítja maga felé.
- Most már nem bánthat! - Néz rám komolyan. - Senki se! - Mondja halkan, ahogy lejjebb húzza az arcom. - Nem hagyom, hogy bántsanak! - Pillant fel a szemembe, én pedig meglepődök azon az őszinteségen, amit a tekintetében látok. Mond valamit, amit nem értek. Úgy mozdul, hogy már azt hiszem, hogy össze fognak érni az ajkaink, hogy végre megteszi, hogy végre érezni fogom, de hirtelen hangokat hallok az erkély alól és ő köddé válik. Csalódottan fordítom oldalra a fejem.
- Legalább megcsókolhattál volna! - Motyogom magam elé.
- Tybalt úr! Magának nem aludni kellene? - Jön lentről egy kiáltás.
- Neked semmi közöd ahhoz, hogy én mit csinálok! - Nézek a szolgálóra, ahogy felállok az eddigi ülőhelyemről és elindulnék vissza a szobámba.
- De levelet hoztam önnek! - Erre meglepetten fordulok vissza és nézek le a férfire, aki tényleg egy levelet legyez a levegőben.
- Hozd fel! - Mondom, ahogy bemegyek a szobámba és már izgatottan várom, hogy ide érjen a férfi, ami hamarosan meg is történik. Én pedig átveszem a levelet és útjára engedem a futárt, aki meghajol és el is siet. Forgatom a borítékot, de csak a nevem van rajta semmi más. Így fogalmam sincs kitől jöhetett. Már éppen eldöntöm, hogy felbontom, mikor a folyosóról meghallok egy nagyon is zavaró hangot.
- Tybalt úr! - A női hangra azonnal berakom a levelet a polcba és villám gyorsasággal fekszem az ágyba és próbálom meg eljátszani, hogy alszom. Az ajtó kinyílik, de nem nyitom ki a szemem. - Pedig Péter azt mondta ide hozta a levelet! - Hallom, ahogy közelebb jön, de még mindig nem mozdulok és igyekszem természetesnek kinézni. - De ez alszik, mint a tej! - Megint lépéseket hallok, majd az ajtó csukódását. Kinyitom a szemem.
- Ez a dajka rosszabb, mint anyám volt! - Fújok egyet, majd ásítok is. - Lehet aludnom kellene! Nem sok volt az, amit a rémálom előtt tudtam aludni. - Vakarom meg a fejem, majd megint ásítok, így el is feledkezve a levélről az oldalamra fordulok és megpróbálok visszaaludni, ami meglepő módon kifejezetten gyorsan sikerül is, pedig általában forgolódnom kell még egy ideig, mire elnyom az álom. Csak remélem, hogy nem lesz több rémálomba részem ma este. Egy éjszakára egy is bőven sok, főleg, ha az olyan, mint ami nekem volt.
YOU ARE READING
Mors Sempiterna
Fanfiction"A szavakat könnyen elfeledjük. A szívünket mardosó érzéseket az idő kíméletlenül száműzi az emlékeinkből. A végén nem marad semmi! Minden történet eleje hasonlít kicsit." Tulajdonképpen ez a történet is alig különbözik a többi szerelmesétől. Te, ki...
