Mors Sempiterna

18. Mindenség

- Végül átadtad nekik a levelet? - Hallom meg Paris hangját, mikor belépek a szobámba.

- De mennyire, hogy oda. Látnod kellett volna Mercutio arcát, fenomenális volt. - Kacagom. - Amúgy te meg mit keresel itt? - Kérdezem.

- Hát igazából Júliához jöttem, de mikor ide értem a dajkája azt mondta "A kisasszony nem ér rá! Gyűlésen van!" - Utánozza le a dajkát, én meg majdnem felröhögök a pocsék alakításán. - Mintha tudnom kellene, milyen gyűlésről beszél! - Fonja össze maga előtt a karjait.

- A Rómeónixről! - Vonom meg a vállam. - Rózával alapították, tudod azzal a csajjal, aki mindig az idiótákkal volt. - Mondom, mire a férfi biccent egyet, majd értetlenül néz fel rám.

- Mi a fene az a Rómeónix? - Fintorog is mellé, én meg legyintek egyet.

- A lányoknak elege lett belőle, hogy az ifjú Montague szoknyapecér és most igyekszenek a város női populációját figyelmeztetni a veszélyre. Vagy valami ilyesmi. Ha többet akarsz tudni kérdezd meg Júliát, ő jobban tudja és biztosan szívesen mesél neked róla. - Magyarázom, majd kinézek az ablakon. - Apropó Júlia, ahogy elnézem vége a találkozónak, úgyhogy akár fel is keresheted. Tudod, hogy holnap az esküig nem láthatod. Élvezd ki. - Veregetem meg a vállát.

- Úgy lesz! Holnap találkozunk Tybalt! - Ugrik fel és ront ki a szobámból, mint akit kergetnek.

- Egyszer ezért fogom elvinni. - Kuncog mögöttem Mors.

- Sose volt az a nyugodt fajta, csak jól játssza magát. - Kuncogom, ahogy a szerelmem felé fordulok. Ő felém tartja a kezét, amit én azonnal el is fogadok, ezzel elérve, hogy magához húzzon.

- Meghívhatlak egy kirándulásra? - Csillognak a szemei.

- Nem mondok rá nemet, de hamarosan este lesz. A nagynéném megöl, ha ma este kimaradok. Júlia esküvője holnap lesz, ő meg sokkal idegesebb miatta, mint maga a menyasszony. - Forgatom meg a szemem.

- Visszaérünk, mire észreveszik, hogy eltűntünk. - Hajol az ajkaimhoz. - Szóval?

- Mire várunk még. - Nézek mélyen a szemeibe, mielőtt ajkaimhoz nyomná az övéit elérve, hogy lehunyjam a szemem. Érzem, ahogy a szél gyengéden körbe vesz. Elfelejtettem volna becsukni az erkély ajtót?

Mikor kinyitom a szemem a csók végén azonnal meg akarom keresni a bűnös ajtót, de helyette egy szépen festett passió képet találok. Erre elkezdek körülnézni, kibontakozva Mors karjai közül, aki csak mosolyogva néz engem. Ámulva nézek végig a katedrálison, a kapuk már be vannak zárva, a hívek ilyenkor már nem jönnek ide.

A színes üveg ablakokon keresztül a fény csodás mintákat hagyva vetül a templom márvány padlójára. Az oltárok aranyozottak, a padok gyönyörűen vannak kifaragva, a freskók a plafonon elképesztőek. Aztán megpillantom az oltárképet. A szám tátva marad, még sose láttam ilyen szépet. Annyira belemerülök a gondolataimba, hogy észre se veszem a zene hangjait.

- Egy álomból jön ő, a vágyat múlt jövő.
Mindenség, föld és ég, ő érte még halni se félnék. - Meglepetten fordulok Mors felé, mikor meghallom a hangját. Arcomra kedves mosoly szalad, ahogy nézem őt.

- Szikrázó pillantás, szeme izzó parázs, és csak nézz pokol angyalaként, ki az emberekért földre hozta a fényt. Csak nézz. - És valóban, itt a katedrálisban a férfi pont úgy néz ki mint a pokol angyala, izzó szemekkel, amik csak engem néznek.

- Úgy szeretsz-e majd, mint én? Jössz-e vélem, hol vár a fény? - Nyújtja ki felém a kezét.

- Szeretsz-e mindig, felelj! A halálomig, a végső percig. - Emelem fel a kezem, ahogy lassan felé sétálok, ő még mindig a padsorok között áll majdnem a templom közepén.

- Míg csak élsz és tovább, bármi ér. - Jön a válasz azzal a mosollyal, amivel mindig megdobogtatja a szívem.

- Szívünk annyi vágy után, révbe ér. - Érek el hozzá és teszem kezem az övébe.

- Ítélet napig s tovább, véghetetlen időkig még, őrzi titkunk fenn az ég, vár reánk a mindenség. - Folytatjuk együtt, mélyen egymás szemébe nézve. Ő pedig lassan végigsimít az arcomon.

- Úgy szeretsz-e majd, mint én? Jössz-e velem, hol vár a fény? - Indul el a kezem fogva az oltár felé.

- Szeretsz-e mindig, felelj! A halálomig, a végső percig. - Folytatom és követem őt, hiszen akárhova követném.

- Míg csak élsz és tovább, bármi ér. - Áll meg hirtelen.

- Szívünk annyi vágy után, révbe ér. - Szorítok rá a kezére és kedvesen mosolygom rá.

- Ítélet napig s tovább, véghetetlen időkig még, őrzi titkunk fenn az ég, vár reánk a mindenség. - Énekeljük együtt.

Mors átkarolja a derekam, én pedig a nyakát és ahogy az utolsó hang elhagyja a torkunk mélyen megcsókol. Ajkainak hideg érintése most is bizsergéssel tölt el. Óvatosan a hajába túrok, igen határozottan jobban szeretem, mikor leengedve hordja. Érzem, ahogy egyik keze a derekamról a tomporomra vándorol kellemes hűvöst hagyva maga után. Egy apró mozdulat kellett, hogy közelebb kerüljek hozzá, de még ezt a közelséget is kevésnek tartom.

- Az enyém vagy! - Suttogja Mors, mikor vége a csókunknak, majd magához szorít én meg vállára hajtom a fejem. Ő felnéz a kupolába és csak mosolyog. - Igazad volt, tudok szeretni. - A szavak nagyon halkan hagyják el az ajkait és már éppen rákérdeznék, hogy kinek volt igaza, mikor kuncogni kezd. - Pontosan, elrabolta a szívem. - Erre még nagyobbat pislogok és az arcát nézem, ami még mindig mosolyog. Tekintete a kupolán van, mintha látna valamit a freskókon kívül. A szemei hirtelen kitágulnak, arcáról lefagy a mosoly, majd lassan megenyhülnek a vonásai. - Köszönöm. - Mond ennyit, majd lenéz rám. - Szeretlek, Tybalt. - Hangjában őszinteség cseng, ami elfeledteti velem a kérdéseimet.

- Én is szeretlek Mors. - Mosolygom rá, amivel egy újabb őrjítő csókot érdemlek ki, ami viszont ezúttal teljesen más, mint eddig. Nem csinálunk semmit sem máshogy, mint eddig, de az érzés, mégis teljesen más. Mintha repülnénk, majd megint azt a furcsa szelet érzem, mint mikor ide jöttünk. Ahogy sejtettem, mikor kinyitom a szemem már a szobámban vagyunk. - Kivel beszéltél? - Nyelek egy nagyot a kérdésem előtt.

- Azzal, akihez mind imádkoztok. - Válaszol röviden és tömören, én pedig kikerekedett szemekkel nézek rá. - Szoktam vele beszélgetni. Néha, amikor unatkozom, vagy valami nagyon aggaszt. Legutóbb rólad beszélgettünk. - Magyarázza, elengedve engem és leülve az ágyra. Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy beleüljek az ölébe, de elvetem a dolgot és inkább mellé próbálok leülni. - Az enyém vagy, ez azt jelenti, hogy én a tiéd vagyok. - Kapja el a csuklómat. - Azt teszel velem, amit akarsz. Tehát. - Kezd bele, ahogy beleránt az ölébe és átkarolja a derekam. Én azonnal felteszem a térdem az ágyra, hogy kényelmesebb legyen a póz. Mors pedig a fülemhez hajol. - Ha bele akarsz ülni az ölembe, bele fogsz ülni, mindegy hol vagyunk. Ha meg akarlak csókolni, meg foglak csókolni. Érted? - Ahogy beszél a lélegzete csiklandozza a fülemet, amivel eléri, hogy kellemes bizsergés fusson végig a gerincemen.

- Értettem. - Válaszolok, a vállára téve a kezeim.

- Helyes, egyetlenem! - Vágja rá azonnal és veti rá magát az ajkaimra. Érzem, ahogy a hideg keze az ingem alá csúszik, pontosan ugyanakkor, mikor az én kezem csúszik az ő felsője alá. Elmémben erre felvillannak az álmaim képei, mire Mors belekuncog a csókunkba. - Ma még nem, egyetlenem. Van időnk! - Suttogja az ajkaim felett.

- Ha már így elrontod a kedvem, engesztelj ki máshogy, édesem. - Simulok hozzá, hogy értésére adjam, hogy ennek ellenére nem engedem el estére.

- Ezer örömmel. - Feleli, ahogy újra megajándékoz egy fagyosan tüzes csókkal.