Mors Sempiterna

21. Mit ér a hit?

János barát POV

Nyugodtan ülök a gyóntatószékben és várom, hogy a következő bárány belépjen, mikor kinyílik az ajtó. Azonnal oda fordulok, első pillantásra azt hinném az idióta Tybalt az, de az őt körbe lengő hidegség elárulja.

- Feladhatnád végre. - Sóhajtok egyet, ahogy lehunyom a szemem. A Halál az elmúlt egy hónapban legalább hetente kétszer megjelenik a templomban és mindig bejön hozzám, mintha gyónna. Így nem csoda, hogy megszoktam a jelenlétét. Azzal már nincs bajom, hogy bejelentés nélkül megjelenik, a baj itt egészen más.

- Addig nem, amíg fel nem nyílik a szemed és rá nem jössz, hogy igazam van. - Mondja a férfi én pedig megadó tekintettel nézek rá. Már régen rájöttem, hogy igaza van. Az első alkalommal még tagadtam magamnak is, de minél többet jön, annál kevésbé tudom elhessegetni a gondolatot.

- Mit akarsz, mit tegyek? - Kérdezem kétségbeesetten, majd szomorúan felnevetek. - Ez az egész lehetetlen. - Itt mély levegőt veszek. - Szeretem! Az Isten szerelmére, mit szeretem? Elepedek érte. - Kezembe temetem az arcom. - De nem lehet. Pap vagyok, Isten szószólója, de hogy hirdethetem az erényt, ha bűnös vagyok? - Leengedem a kezem, ami rámarkol a nyakamban függő feszületre.

- Csak hinned kell benne. - Jön a válasz, mire megrázom a fejem, hallom a zenét a templomon túlról és úgy döntök feladom.

- Mit ér a hit?
Hogy higgyek én, ha nem segít?
Miért hagytál, Uram, minket el?
E kín mondd, miért kell? - Nézek fel a gyóntatószék plafonjára.

- Hisz ismersz nagyon rég,
a lelkem a tiéd!
Teérted megtagadtam én
a test gyönyörét! - És most mennyire bánom ezt a döntést.

- De békém odalett,
itt már bealkonyul!
Mert a szeretet helyett
a pusztulás az úr! - Hunyom le a szemem.

- Én úgy irigylem mind,
kinek hite erős vár!
De gyarló lény vagyok,
kit elborít az ár, s hitért kiált! - Engedem el a feszületet és kulcsolom össze a kezeim, csak hogy szét is válasszam őket.

- Mit ér a hit,
ha hagytad mind e szennyet itt?
Kiirtja magát az ember,
e kín mondd, miért kell? - Nézek fel a Halálra, aki csak szomorúan néz vissza rám.

- Hisz hirdettem a jót a híveid előtt!
Mind titkairól gyónt,
s az én terhem csak nőtt!
De egyre nehezebb
és fájdalmasabb lett! - Fordítom el a fejem és próbálom visszatartani a könnyeimet.

- De nem bírom tovább,
egy bűnös így kiált:
Ez mind az én hibám,
hisz tőlem lett e vágy! - Kapok a mellkasomhoz, mintha tényleg fizikai seb lenne rajta.

- De egyedül hagytál,
mondd, miért akartad így?
Az önvád szorít! - Hajtom le a fejem.

- Hisz nem is olyan rég
nem káromoltalak!
És kéznél voltak mindig
az ájtatos szavak! - Mosolyodom el halványan.

- Az élet nem nehéz,
a szeretet elég! - Mintha valahonnan hallanék egy másik hangot is.

- De az evangélium
most bennem porig ég!
Ó Isten messze fenn,
ki mit se tud, se lát!
Tekints végre rám,
és egy őrültet találsz! - Nézek megint a plafonra.

- És mindent megbánsz!
E kín mondd, miért kell? - Megint hallom a távoli hangot.

- Mit ér hát a hit,
ha hagytad mind e szennyet itt?
Kiirtja magát az ember,
e kín mondd, miért kell? - Ez már biztosan nem én voltam, valaki van a gyóntatószéken kívül.

- Mit ér a hit?
Hogy higgyek én, ha nem segít?
Ha Isten mindig eltaszít,
a hit semmit sem ér így! - Fogom meg a feszületet a nyakamban és már majdnem leszakítom, mikor a Halál rákulcsolja a kezét az enyémre.

- Ezt azért ne. - Mondja mosolyogva. - Azt akarod tudni mit ér? - Kérdezi, én meg biccentek, mire hideg fuvallat söpör végig a kis helyen és kinyílik az ajtó, aminek a túloldalán Lőrinc áll, arcán meglepett vonásokkal. - Ezt. - Engedi el a kezem a Halál és mutat a rendtársamra.

- János? - A nevemre azonnal a másik pap felé fordulok. - Miért nem mondtad el?

- Mert mind a ketten papok vagyunk testvér. - Hajtom le a fejem. - De az úr engem már nem hallgat meg többé.

- Egyszer, csak egyszer megjelenhetnél a bárányaidnak, mikor veled beszélnek. - A Halál szavaira felé fordulok és kérdőn nézek rá. Ő a templom plafonját bámulja.

- Most miért keltettél fel, hajnalban? A legutóbbit értem, akkor bemutattad a párod, de most? - Szólal meg egy gyerek hang. Lőrinc is és én is meglepetten fordulunk felé. A fiú az oltáron ül és a szemét törölgeti.

- Miattuk! - Válaszol neki a Halál.

- Miért, mi van velük? - Biccenti oldalra a fejét a fiú, ahogy leugrik az oltárról. - Az szereti ezt! - Mutat először rám, majd Lőrincre. - Ez meg szereti azt! - Mutat most előbb Lőrincre, majd rám. - Ennyi! Legyenek boldogok. Isten áldja őket. - Itt összehúzza a szemöldökét. - Isten áldom őket. A fenébe is. Áldásom rátok! - Legyint egyet. - Kell még valami, vagy mehetek aludni? Mindjárt itt az a fránya Karácsonyi mise a Szent Péterben. - Ásít a fiúcska.

- Csak ennyit akartam. - Mondja mosolyogva a Halál.

- Oh, jut eszembe! - Csillannak meg a gyerek szemei és mosolyodik el szélesen. - Ha megkérted a kezét szólj. - Vigyorog.

- Miért is? - Húzza fel bal szemöldökét a Halál.

- Forradalmi újítást akarok. - Kuncogja a gyerek. - Férfi házasság és én adlak össze. - Neveti.

- Ahogy akarod. A legközelebbi viszont látásig. - Biccent a Halál.

- Áldalak Mors! - Int a fiú, ahogy sarkon fordul és futva indul az oltár felé, de hirtelen elpárolog a semmibe.

- Gyerekes, mint mindig Elohim. - Rázza meg a fejét a Halál, mi meg értetlenül összenézünk Lőrinccel.

- Ez a gyerek, egy szellem volt? - Kérdezi a templom másik papja.

- Hát, ha úgy vesszük én is az vagyok, meg ő is, de ő nem egy átlagos szellem. - Gondolkodik el a Halál.

- Miért ki ő? - Kérdezem most én.

- A teremtőtök, miután a hetedik napon megpihent. - Vonja meg a vállát a férfi.

- Lehetetlen. - Szólalunk meg egyszerre Lőrinccel.

- Az lényegtelen, minek gondoljátok. Ő az istenetek és kész. Megkaptátok az áldását. Úgyhogy azt hiszem a munkámnak itt vége. - Indul el ki a templomból, de mielőtt utána kiálthatnék már el is tűnik.

- János? - Nagyot nyelek, ahogy visszafordulok Lőrinc felé.

- Igen? - Kérdezem remegő hangon.

- Amit a gyerek... - Itt megáll és összehúzza a szemöldökeit. - Vagyis az Úr, mondott... - Nagyot nyel, mielőtt folytatja. - Igaz? - Én halványan elmosolyodom, ahogy végignézek az arcán.

- Igen. - Válaszolok őszintén. - Részemről igen. - Biccentek egyet, mire a férfi közelebb lép hozzám. Látom, ahogy körbe néz a templomban, de csak mi vagyunk itt.

- Részemről is. - A szavaira kitágulnak a szemeim. - Nem tudom hogy nem vetted észre. - Kuncogja, ahogy megfogja az arcomat. - Pedig néha túlságosan egyértelműen bámultalak. - Suttogja.

- El voltam foglalva vele, hogy meggyőzzem magam nem akarlak. Természetesen hiába. - Mondom halkan, mire a férfi közel hajol hozzám.

- Akarsz? - A kérdés félve jött ki a torkán, de sikerült elvennie az eszem. A távolság megszűnt kettőnk között, ahogy előre mozdulok és gyorsan, de annál több érzelemmel megcsókolom.

- Elég egyértelmű válasz ez neked? - Kérdezem nagyot nyelve.

- Azt hiszem. - Mosolyodik el, majd ellép tőlem. - Gyere testvér kísérj el egy sétára. - A szemeiben tűz ég, mikor testvérnek hív. Ez a szó még ma reggel is a szívemet tépte, most meg olyanokat tesz velem, amikre legvadabb álmaimban sem gondoltam.

- Menjünk testvér. - Biccentek egyet, ahogy szokás szerint összekulcsolom a kezeim és elindulok mellette, ki a templom kertjébe.