Mint minden évben, idén is Júlia szülinapján van az éves Capulet bál. Az unokatestvérem egész nap be volt sózva, mint valami utcagyerek rohangált fel és le a házban, már én szédültem tőle. Szerencsére azonban az idő gyorsan eltelt és végre lement a nap, ami a party kezdetét jelzi. Na, mintha nekem annyira élvezetes lenne ez az egész, sose az. Főleg, hogy figyelhetek Júliára is, hogy nehogy megkörnyékezze valaki, mert megfojt a nagynéném.
Minden esetre ahogy mindenki én is álarcban megyek be a bálterembe és unott arccal a fal mellé állok, hogy figyeljem a forgatagot. Lassan telik az idő, mindenki eszik iszik, meg táncol. Csodálom, hogy énekelni nem kezdtek még el, de ami késik nem múlik. Már éppen elkönyvelem magamban, hogy nem lesz semmi baj, ez is csak egy unalmas bál lesz, mikor az ajtón három férfi lép be. A hülye is azonnal tudja kik a városban egyedül egy embernek van ilyen vörös haja, ő pedig csak két emberrel mászkál.
Csak tudnám mit keres itt a Montague pereputty. Mondjuk, amíg nem csinálnak bajt tőlem maradhatnak. Mintha csak erre vártak volna a vendégek valaki énekelni kezd és innen már tudom, hogy nem lesz menekvés, mindenki dalolni fog hajnalig. A szememet forgatom csak, de végül azért megtáncoltatom Júliát, mint minden évben, meg a nagynénémet is, ne mondhassa, hogy nem csináltam.
Még pár lány megfordul a karomban és kezdek elszédülni, már nem is nézem ki áll elém, csak mikor hirtelen hideget érzek a kezemen és a derekamon, és megváltozik a testtartásom. Kitágult szemekkel nézek partnerem arcára, látom a mosolyt a szája sarkán.
- Szabad lesz? - Kérdezi az a hang, amit túlságosan is jól ismerek.
- Igen. - Mondom halkan.
Végignézek rajta összekötötte a haját, jobban szeretem, mikor ki van engedve. A ruhája olyan elegáns, mint bárkinek, csak rajta nincs álarc. Hatalmasat nyelek, mikor szorosan magához húz és úgy érzem, mintha a világ is elveszett volna. A hangok elhalkulnak, csak ő van, meg valahol messze valami zene, amivel annyira nem is foglalkozom.
Arcomra mosoly szalad, ahogy lehunyom egy pillanatra a szemem, mikor is olyan történik, amit sose hittem. Mors énekelni kezd, én meglepetten nézek fel rá, de a levegőm is elveszik, ahogy szikráznak a szemei.
- Jól ismert, régi téma, nekem új csupán
két lény küzd egy kincsért, téged kíván!
El is dőlt a párharc, kitaszítottál,
életedben vendég lettem már! - Bele akarok szólni, ellenkezni, de egyszerre hallani akarom, így végül csendben maradok.
- Ám nem más ez, csak látszat, jössz még hozzám,
tán hű vagy véredhez, de vágyódsz rám!
Öleled őket majd olykor - az is nékem szól,
hová vezet mindez, érzed jól!
Az utolsó, a haláltánc,
az nékem jár csupán!
A végső tánc, a végső tánc -
azt vélem járod ám! - Melyiket nem veled járnám? Mindet veled járnám, ha lehetne!
- Már fáradt lesz az óra, romlott a bor,
a tükrök közt a csarnok már szinte forr!
Csupa bámész népség röhög, összesúg,
lesik éhes szemmel randevúnk! - Azt hiszem a szívverésem veszélyes magasságokba emelkedett, még jó, hogy még mindig fog, mert lehet nem bírnék magamtól állni.
- Az utolsó, a haláltánc,
az nékem jár csupán!
A végső tánc, a végső tánc -
azt vélem járod ám!
Minden éjszaka mélyén
leslek vigyázva én,
én, a legnagyobb vesztes,
nyerek majd könnyedén! - De hát nincs is kivel versenyezned Mors. Csak te vagy nekem! Mindig te voltál és mindig te leszel!
- Az utolsó, a haláltánc,
az nékem jár csupán!
A végső tánc, a végső tánc -
azt vélem járod ám!
Az utolsó, a haláltánc,
az nékem jár csupán!
A végső tánc, a végső tánc -
azt vélem járod ám!
Ó je
azt vélem járod ám!
Ám! - Megállunk, egyik kezét az arcomra teszi, nem is tudom hol vagyunk, de gyanúsan messziről jön a zene, mintha kinn lennénk olyan sötét van, de kit érdekel, mikor itt van ő? Tőlem aztán a világ végén is lehetnénk, amíg ő velem van. - Fess fiatalember lettél. - Suttogja, én pedig nyelek egy nagyot.
- Köszönöm. - Válaszolok alig hallhatóan. - Mi volt ez itt az előbb? Komolyan mondtad? - Csúszik ki a számon, és legszívesebben elbújnék szégyenemben, hogy ilyen gyengének hangzom. Ő viszont csak elmosolyodik, ahogy megint közel húz magához.
- Táncolni akartam veled és minden szavam. - Jön a válasz, a szívem megtelik boldogsággal, már éppen nyitnám a szám, hogy mondjak valamit, nem is tudom igazán mit, de nem is számít mert a gondolatok egy pillanat alatt eltűnnek a fejemből
Hideg, mindenfelől és mégis forró. Érzem a hideget az ajkaimon és a közvetlen forróságot, lehunyom a szemem, érzem a karjait a derekamon. Mióta várok már erre, mióta?! Másodpercek kellenek, hogy mozduljak és átöleljem a nyakát, most már tudok a csókra is figyelni, érezni, ahogy a nyelve végigjár a számban, mintha repülnék, mintha egy álom lenne.
Hosszú pillanatok telnek el, mire elenged, alig merem kinyitni a szemem, mi van, ha nem ő van itt? Mi van, ha csak annyira akartam ezt az egészet, hogy azt képzeltem valaki másra, hogy ő. Hideg kéz simít végig az arcomon, mire kinyílnak a szemeim, hogy meglássam Morsot.
- Köszönöm. - Suttogja, én hirtelen nem is tudom mire mondja, nem is értem miről van most szó, de nem is tudok kérdezni, mert megint megcsókol, a szívem hevesen ver és azt hiszem kezdem elveszteni a valóságot, mikor hirtelen elenged és mérges arccal néz a válla felett el hátra, követem a tekintetét, de nem látok semmit. Végül morog valamit, majd felém fordul, elmosolyodik és megint azon a furcsa nyelven beszél, mint múltkor az erkélyemen.
- Mennem kell! - Szomorodik el, majd egy csókot nyom a homlokomra és elenged.
Elfordul, én utána nyúlok, de már csak a levegőt fogom. Mély levegőt veszek, és ökölbe szorulnak a kezeim. Ekkor hangokat hallok, énekelnek, de idekinn? Ez Júlia! A szomorúságomról meg is feledkezve ráncolom össze a homlokom és indulok meg a hang felé és mit látok?
Júlia meg Montagueék édes kicsi fia énekel egymásnak, mint valami szerelmes madarak, de lefogadom, hogy az a pojáca csak annyira szerelmes az unokahúgomba, amennyire én Mercutio vagyok! Semennyire, mondjuk egy dalolós estből senkinek se volt mé... Te jó ég! Nekem annyi! Nekem annyi! Ez megcsókolta! Engem meg fognak ölni, ráadásul pont egy Montaguet?! Pont?! Az istenre is, hogy tudsz ilyen szarul választani Júlia?! Hogy?!
YOU ARE READING
Mors Sempiterna
Fanfiction"A szavakat könnyen elfeledjük. A szívünket mardosó érzéseket az idő kíméletlenül száműzi az emlékeinkből. A végén nem marad semmi! Minden történet eleje hasonlít kicsit." Tulajdonképpen ez a történet is alig különbözik a többi szerelmesétől. Te, ki...
