Mors POV
Ábrándos tekintettel nézem az erkélyen éneklő fiút... Nem, már nem fiú, már igazi férfi. Megnőtt, már nem az a kisgyerek, akit visszahoztam az életbe, nem az a kisgyerek, aki minden este sírt a rémálmoktól. Már egy komoly férfi, akinek élnie kell, élveznie az életet. A szeme már elvesztette azt a gyermeki fényt és egy sokkal zordabb, de mégis perzselő tekintet vette át a helyét.
Mindig szerettem hallgatni, ahogy énekel, mikor kisebb volt elég gyakran csinálta, persze csak mikor azt hitte senki nem látja. Nem szeret emberek előtt énekelni, ezt megtanultam vele kapcsolatban. Mikor elég nagy lett pedig szinte abba is hagyta az éneklést, ezért is lepett meg, mikor az erkélyen hallottam a legutóbb énekelni. Ez már nem az a gyermeki hang volt, ami itt-ott elcsuklik, amin még az embert megmosolyogtatva jönnek ki rossz hangok, furcsa dallamok.
Nem ez egy gyönyörű hang, tökéletesen kontrollálva, mintha mindig is ezt csinálta volna. Talán ezért is hallgatom most is őt, arcomon egy halvány mosollyal, lentről a kertből úgy, hogy még ő se lásson engem. Bevallom nem sokat szoktam ilyet csinálni, de most jobb, ha nem lát, neki jobb, ha nem lát. Akármennyire is szeretnék odamenni hozzá jobb, ha nem teszem.
- Főnök, már megint itt van? Nem egyszer mondtuk már, hogy el kellene engednie azt az embert! - Hallok meg a hátam mögül egy rémálmot, mire azonnal elfintorodom. Miért kell már megint a legrosszabbkor megjelenniük? Pont mint tegnap.
- Én meg már azt mondtam, hogy ne szóljatok bele a dolgomba! - Mordulok rá, nem is nézve felé. - Tudom mit csinálok! - Fonom össze magam előtt a karjaim, még akkor is, ha annyira nem is tudom mit csinálok.
- Ahogy gondolja uram. - Válaszol a rémálom, és érzem, hogy eltűnik a jelenléte, ezzel egyedül hagyva engem.
Hatalmasat fújok, ahogy egy gondolattal az erkélyre kerülök, a természet feletti lét apró előnyeit kihasználva. Az én Tybaltom, már nincs kinn az erkélyen, sőt mire beléptem a szobába el is aludt. Csendben megyek hozzá egyre közelebb és ülök le mellé az ágyra, figyelve, hogy véletlen se keltsem fel.
- El sem tudod képzelni mennyire sajnálom, de nincs választásom. Neked még élni kell, és ha velem vagy az nem fog menni. A közeledbe rántom a halálod, amit én magam tettem későbbre. - Szomorodok el, ahogy végig simítok az arcán. Tekintetem ellágyul és legszívesebben megint mellé feküdnék, hogy egész este érezzem az illatát. - A tegnapi életem legjobb estéje volt. Bocsáss meg szerelmem, a te érdekedben teszem. - Sóhajtok egyet. Kitörölhetném az emlékeit, elfeledtethetném vele magam, de... Önző vagyok, azt akarom, hogy emlékezzen rám, legalább ez megmaradjon, ha nem lehetek vele.
"Meg kell halnia! Már rég halott! Meg kellene ölnöd! Nem szabadna élnie! El kellene vinned! Már régen el kellett volna! Nem te döntöd el! A szüleivel kellett volna! Nem szabadna hagynod!" Hallom a fejemben a vádakat, amiket az alattvalóim vágnak hozzám, akárhányszor meglátnak vele. Mindegyik késként döf már rég hideg szívembe, amit ez az ember olvasztott meg.
- Oh Tybalt, mért hagylak élve?
Mily varázs, mi kényszerít kivételt tennem? - Nézem arcát ábrándos tekintettel, valahonnan a távolból halk zene szól, én pedig énekelni kezdek. Ő tényleg egy különleges férfi, hiszen most van másodszorra, hogy énekelek neki.
- Útvesztő minden út, minden csak visszajut,
nincs nappal, hogyha éjjel nem jön!
Nézd az árnyakat, sors drótján ránganak
mily büszkén, mégis mily esendőn! - Bámulok ki az ablakon, ahol valóban halvány füst alakokat látok, amik a túlvilágon néma szellemekké válnának.
- Keres engem minden lélek, rám vár minden árny,
énhozzám tér csak vissza minden
Hogyha csúf is tán a nevem, mégis szép vagyok
annak, ki elvágyódik innen! - Mosolyodok el szomorúan, ez az én sorsom. Gyűlölve és szeretve lenni egyszerre. Megvetve és tisztelve, várva és félve.
- Úgy nézem mindet, hogy jó sok még a munkám!
Igen, de itt vagy te, és eljössz, mikor éppen unnám! - Fordulok az alvó Tybalthoz és megrázom a fejem. Elvarázsolt engem, magát a halált.
- Amióta téged nézlek, fényed elvakít,
káprázat bénít immár engem!
Melegedni volna kedvem nálad egy kicsit,
s bánom, hogy hűvösnek kell lennem! - Nézem szomorúan az arcát, miközben megint végigsimítok rajta élvezve a meleg bőrét a hideg kezemen.
- Az a tény, hogy máris kissé vonz a földi lét,
mért állnék vonzásodnak ellen?
Veszélyes érzés, fáj már mindenképpen
hóhérnak lennem, bár hősszerelmest játszom éppen! - Kuncogom keserédesen. Sose hittem, hogy így fogok érezni, de mennyire szeretnék ember lenni, hogy mellette legyek, ha nem is örökre, akár egy percért is bármit megadnék.
- De a sorsunk úgy van írva, néked jönni kell,
nékem meg várni rád...
Tudom, a dolgok rendje az, hogy végül megszeress,
örökre vélem légy az éjben! - Mosolyodok el halványan, ahogy lassan az arcához hajolok.
- Tudom, már most is szeretsz, de még nem lehet! - Hunyom le a szemeim és mélyen beszívom az illatát, azt az illatot, amit sose tudnék megunni, azt ami csak ő. - Megvárlak, akármeddig tartson is. - Lehelek egy csókot a homlokára. Végül felállok és az erkély ajtóhoz lépek. Ahonnan még utoljára visszanézek a fiúra. - Isten veled, én Tybaltom. - Suttogom, ahogy elhagyom a házat, ahol otthagytam a lelkem egy részét. Rideg tekintettel érek földet és haladok végig az éjszakai Verona nyüzsgő utcáin.
- De hideg lett hirtelen! - Jön az egyik oldalról.
- Fagyos a ma este! - Hallom máshonnan.
- Mintha már zord tél lenne! - Mondják megint máshonnan.
- Ilyenkor még nem ilyen hideg az este!
Ilyen és ehhez hasonló mondatok követnek, ahogy egyre távolabb kerülök a Capulet háztól. Nem akarok elmenni, nem akarom itt hagyni, nem akarok nélküle létezni. Legszívesebben visszamennék és mindent elmondanék neki. Elmondanám, hogy mennyire szeretem, hogy mennyit jelent nekem, hogy mennyire megváltoztatta az életem, mióta ismerem, hogy mennyi mindent akarok neki megmutatni, hogy mennyire féltem.
Hogy az a tegnap este létezésem legjobbja volt, hogy örökké úgy akarom fogni, mint akkor, hogy a csókja olyan édes, amilyet elképzelni se tudtam, hogy úgy érzem, őt nekem teremtették. Meg akarok fordulni, megfordulni és vissza menni. Megállok egy helyben, a kezeim ökölbe szorulnak a szemeim és még a fogaim is összeszorítom.
- Visszamegyek... - Nyelek egyet. - Vissza akarok menni. - Mondom keserűen. Valami nedveset érzek az arcomon. Sírok... Én komolyan sírok. Mély levegőt veszek, az éjszakai város hangjai körbevesznek. - Nem lehet. - Nyelek egyet. - Nem érdekel. - Adom fel és fordulok sarkon, de szembe találom magam egy rémálommal.
- Uram! Várják a túlvilágon! - Hajol meg előttem, rá kell harapnom a szám belsejére, hogy ne szólaljak meg, így végül csak biccentek, mire ő elhalványul nekem pedig nincs más választásom, mint hogy kövessem a példáját és elvégezzem a munkám.
ВЫ ЧИТАЕТЕ
Mors Sempiterna
Фанфик"A szavakat könnyen elfeledjük. A szívünket mardosó érzéseket az idő kíméletlenül száműzi az emlékeinkből. A végén nem marad semmi! Minden történet eleje hasonlít kicsit." Tulajdonképpen ez a történet is alig különbözik a többi szerelmesétől. Te, ki...
