OH JEFREE SWEATY!

Chapter 18

Hála az égnek, hogy vége van ennek az egésznek. Nincs három napja, hogy otthon olvasgattam a Creepypasta fanficeket, és most meg.... Akkor azt hittem, soha nem derülnek ki rólam azok a dolgok, amiket a legnagyobb erőfeszítéssel magamba folytottam. Az életemet arra szenteletem, hogy mindent, ami kifogásolható lenne, eltitkoljak, és egy párhuzamos, normális karaktert fejlesszek. Saját beszédstílus, saját szókincs, saját érdeklődési kör, saját személyiség. Mindent újra kellett terveznem, és egész életemben valakit játszottam, aki nem én voltam.
Egész pici koromban, halvány emlékem van róla, hogy sokat jártunk vérvételre. Egy nap kifejezetten megmaradt bennem, ahogy anyu kezét fogva sétáltunk a lepukkant magyar korházba, a falakról hullott a festék, régimódi bútorok, ócska várótermek, ahol aggódó szülők és mit sem sejtő gyerekek várták, hogy sorrakerüljenek. Emlékszem, anyu ideges volt, próbált csak maga elé nézni, apu pedig engem próbált nyugtatni, hogy ne féljek. Viszont én egyáltalán nem féltem. Már akkor is elcseszett, fura gyerek voltam, nem megijesztett a kórház, hanem inkább felkeltette az érdeklődésem. A kórtermek, a betegek, akik ezernyi titkot relytettek, akik olyan titkokat tudtak, amiket én nem. Tudták, mi az a röntgengép és az ultrahang, egyesek már a műtőt is megjárták. A különböző, relytéjes betegségek, az az emberfeletti erő, ami képes ilyen hatalmas és erős lényt, mint az ember, roncsolni. Na és persze az orvosok, az angyalok, akik körül egyfajta magasztos aura leng. Ők azok, akik képesek gyógyítani, akik szembeszállnak a betegségekkel... Na értitek. Kicsit morbid gondolkodásom volt.
Na de. Nemrég jutott eszembe ez az emlék, és megkérdeztem anyut, mi is volt ez az incidens. Állítólag, elkezdett megnőni egész kicsi koromban a mellkasom, ami miatt az orvosok megijedtek, hogy lehet hogy koránérő vagyok. Ezért jártunk vérvételekre.
Hát, végül a kezelést nem kaptam meg, de lehet, hogy mégis igazuk volt az orvosoknak:
Már akkor, ott a kórházban tudtam, nekem nem szabad elmondanom apunak, hogy nem félek, hogy mit is érzek. Akkor, öt évesen tudtam, nem normálisan gondolkodom.
Szerintem akkor, abban a pillantatban keztem el hazudni, és egy más Adrianét eljátszani. Minden ilyen érzést eltitkoltam. Nehéz volt, az elfolytásnak köszönhetően a sima őrületem mellett néha a tikok súlya aladt összeroskadtam. Ilyenkor voltak érzelmi kirohanásaim, de természetesen ezeket is el kellett tikolnom. Ördögi kör.
Azt kérdezizek, el akartam e mondani? Persze. Nyilván meg akartam szabadulni mindentől. Ki akartam adni magamból. De azt sem akartam, hogy bizonyos emberek rájöjjenek. Ezek alatt minden embert értek, aki ismert. Ez renkívűl megegyszerűsítette a helyzetem. Akkor jött Ingrid. Ő volt az első, aki átlátott rajtam, aki nem vette be a hazugságomat. És ott, a tesiöltözőben, tizenkét évesen, kifakadtam. Megtörtem. De jól esett. Viszont miután egy ember már tudta, valmikyen paranoiás kényszer volt bennem, hogy senki más nem tudhatja meg.
Ezért is éreztem magam most furcsán. Hét év kellett, hogy egyetlen ember megtudja, most pedig hirtelen kiadtam magamból olyan infókat, amiket még Ingrid sem tudott. Szegény... Szégyeltem magam. Az egyetlen ember, aki ismert, aki szeretett, akit én szerettem... És nem voltam vele őszinte. Azt meséltem be magamnak, hogy úgysem értené. Önző, hagymázas baromság. Kedves vagy Adriané, büszke vagyok rád. Eltöltött a keserűség. Ingrid.... Talán soha többet nem látom. Azzal nyugttam magam, hogy így neki is jobb lesz. Neki voltak rendes barátai is. Akik tényleg a barátai voltak. Tudom hogy velük szeretett normális lenni. Így már nem akadájozom. Csak remélem, hogy olyan hamar nem enged el...
Az agyamban a hang helyrepofozott.
-Amúgy, mi lenne, ha most az egyszer nem valami miatt sajnálnád magad? Inkább örülnél, hogy nem a válladon kell cipelned a terhet. Tudják, akkor tudják. Kész. Emlékszel? Ez neked jó! Ezt akartad! Következmények nélkül nyíltan beszélni az érzéseidről! Különben is. Itt vagy! A Creepypastáknál! A KIBASZOTT IJESZTŐ TÉSZTÁKNÁL TE BALFASZ KALÁCSKÉPŰ ÉBREDJ MÁR FÖL, EMELD AZT A SZERENCSÉDRE EGYÁLTALÁN NEM LAPOS SEGGED ÉS CSATTANJÁL KI AZ ÖRÖMTŐL!
-Jó, nyugi! Légyszi! Oké, oké kicsattanok. Hurrá, azt a kurva itt vagyok...-jöttem rá.
-Mi. A. Fasz. Itt vagyok- ugráltak vigyorogva.
Ekkor jöttem rá.... Hogy más is van a szobában.
Slendy, Clockwork és Jane is furán pislogtak rám.
-Öhm. Izé. Megbeszéltem valamit az agyammal- nyögtem ki.
Telltek a másodpercek. A fönt említettek pislogás nélkül meredtek rám. Aztán kipukadt belőlünk a röhögés. Nem tudom, az egész...  Jane már a szemét törölgette, Slendy pedig mosolyogva(?) közölte:
-Ha másért nem, hát ezért már megérte maradnod.

Öhm, hali! Ööö *nézi hogy merre futhat* Gyerekek! *könyörgően néz az olvasókra* Légyszi... Ne öljetek meg!!! 😫😫😫 Akkor még ennyire sem írok részt ha meghalok! Csak... Gondoljátok végig! Tudjátok mit? Megpróbálok megigérni, hogy holnap írok egy részt! Nagyon igyekszem majd! 😔

Huh! Szisztok! Mindenkitől bocsánatot kell kérnem, hogy nem volt rész, és hogy ez ilyen rövid lett. Igazából többet szántam erre a részre, csak leragad a szemem. Most ilyen magábaszálló részte tellett, sajnálom ha unalmas. De úgy gondolom, fontos, és hasznos, hogy megismerjük a szereplőt! Hirtelen betoppant egy ilyen furcsa szerzet, akinek ezernyi mentális problémája van, és túl sok az infó. Ezért még az elején próbálom, a főbb cselekmények előtt álló űrt azzal betölteni, hogy Adriané eredetét megismerjük. Ezeket próbálom személyes emlékekkel, mint ez, megtölteni, hogy élethűbb, elképzelhetőbb legyen. Ugyan ez nem egy X Reader, amit mindjárt el is mondom, hogy miért, de szeretném, ha külsőként meg tudnátok érteni, mégis mi zajlik benne, mert szerintem ez a személyes szempont sokkal élvezetesebb. Azért nem X reader, mert hiányzott volna ez a bizonyos tapasztalat, ugye egy X reader könyvből hiányzik a személyleírás, a háttérsztori, a vélemény, és a határozatlan karakterrel annyi fontos tényező ki esik a könyvből! Ezzel nem akarom semelyik írót ledegradálni, ez csak a személyes véleményem. Mégegyszer köszönöm, és vigyázzatok magatokra! Bármilyen véleménynyilvánító formát megköszönök, óhaj, sóhaj, panasz, kérés, vélemény, kritika, jöhet! Baiiii❤️❤️❤️❤️