The Fuckboy

¦9¦

"Mindez amiatt az idióta, arrogáns, nagyképű Reed Henderson, és a legjobb-de-mégsem-legjobb-barátom, Leon Mccall miatt."

Már harmadszorra tárcsáztam apu telefonját, hátha elérem, de nem sikerült. Az ásatásokon mindig ki kell kapcsolnia a telefonját.

Sóhajtva hajítottam a készüléket az ágyam szélére, és beletúrtam a hajamba.

Mostanság szörnyen alakultak a dolgaim.

Nem volt elég, hogy összevesztem apával, amiért a szomszédban voltam azon a bizonyos estén, ahol szintén összevesztem a legjobb barátommal, de még a szombataim sem telhettek nyugodtan, amiatt az idióta Reed miatt.

Akárhányszor átmentem hozzá, sosem bírtam háromnegyed óránál tovább maradni.

Legalább Ms. Silver értékelte, hogy próbálkozom. Kaptam is érte egy órai munka ötöst.

Anyu továbbra is éjjel-nappal dolgozott, így a hétvégéim is többnyire egyedül teltek.

Vészesen közeledett a bál estéje, és ő azt szerette volna, ha végre elmegyek, ezért még túlórát is vállalt, hogy megvehessen nekem egy ruhát.

Ezek után hogyan mondjak neki nemet?

Elnyújtóztam az ágyam sarkában, és a lábamnál doromboló Félixre pillantottam. Lelógattam a kezeimet, és vakarászni kezdtem az állat fejét. Egy darabig vígan dörgölőzött, de miután megunta, megharapott.

Szisszenve kólintottam fejbe a macskát, aki bemenekült az ágyam alá.

Ismét hátradőltem, és a plafont kezdtem bámulni.

Az agyam egyre csak azon kattogott, hogyan tudnám úgy lebeszélni anyát a bálról, hogy közben nem bántom meg. Ami kábé egyenlő a lehetetlennel.

Órákig meredtem a szobám falára, végül pedig már nem bírtam odabent maradni a mellkasomra nehezedő tehertől.

Küszködve lesétáltam a lépcsőn, és magamra rántottam az adidas sportcipőm, és egy sötétkék melegítőfelsőt.

Sietve hagytam el a házat, és végigsétáltam a sötét utcán, és a domb tetején visszanéztem a városra.

Nagyot szippantottam a friss, éjszakai levegőből.

Felmásztam a mellettem tornyosuló, elhagyatott óriáskerékre.

Itt minden olyan nyugodt volt, soha nem zavart meg senki. Gyakran jártam ide, ha már nem tudtam a házban maradni, és bár itt is magányos voltam, kevésbé éreztem így.

– Le akarsz ugrani? – kérdezte egy hang a semmiből, és én majdnem lezuhantam ijedtemben.

A tekintetemmel keresgéltem, hogy honnan jöhetett a hang, de sehol sem láttam.

– Itt vagyok lent – szólalt meg ismét.

Lepillantottam.

– Az ég áldjon már meg, mit keresel itt? – hüledeztem amikor megláttam kivel is van dolgom.

– Láttam, hogy kijöttél a házból, és gondoltam követlek, hátha valami hülyeségre készülsz, és tessék!

Mosolyogva mrgforgattam a szemeimet, és a fejemet csóváltam.

– Szóval megint engem lestél az ablakból, hm?

Lehajtotta a fejét, és a tarkójára simította a kezét, miközben ezt válaszolta:

– Lehetséges.

Erre hangosan felnevettem, de azonnal el is csitítottam magam.

Miért nevetek minden egyes szaván úgy, mint egy tizenkét éves kislány, amikor találkozik a kedvenc énekesével?