Csak egy tábor // Kempf Zozo

Tizenhatodik Rész

Reggel arra keltem, hogy Zozo a nyakamnak beszél. Először nem értettem, miért csinálja, de aztán érthetővé vált a motyogás. Folyton BMX-es trükköket sorolt, mint például flair vagy footjam... Először csodálkozva fordultam felé, aztán leesett, hogy még mindig alszik. Más ember horkol, Zozo trükköket sorol. Kinek mi🤷🏻‍♀️
-Zozo, shhh- tapasztottam a szájára a kezem, mire kómásan kinyitotta a szemét. Istenem, milyen szép szeme van! - Jó reggelt- mosolyogtam rá.
-Neked is- mosolygott vissza, majd nyomott egy puszit a homlokomra. Mosolyogva felkeltem, majd az aznapi ruhámat előhalászva ("Jöttem, láttam, elfelejtettem mit akartam" feliratú póló [ez már betegség], farmer rövidnaci + piros tornacipő) bevonultam a fürdőbe, és a tegnap esti beszélgetésünkön gondolkodtam. Zozo úgy döntött, hogy ha már helyben vagyunk, akkor bemutat a szüleinek. Hú. Ez azért egy kicsit durva. Próbálok nem szarkasztikus lenni, de ki tudja hogy alakul. És ha a szülei nem fognak szeretni?! Aggodalmas mosollyal léptem ki a fürdőből, és a két csuriba fogott hajamra toltam a hajráfomat. Zozón már ott volt a nadrág, már csak egy pólót kellett felvennie, és amíg ő a fürdőben volt, én össze pakoltam mindkettőnk cuccait. Épphogy Zozo kilépett a fürdő ajtaján, Márk sétált be a szobánkba.
-Akkor mikor menjek érted? - kérdezte Márk, aki persze tudott az elkövetkező látogatómról a Kempf-szülőknél.
-Majd én hazaviszem- vonta meg a vállát Zozo, mire Márk vonakodva bólintott.
-Én is itt vagyok- tártam szét a karom, mire Márk elnevette magát.
-De te nem vagy beszámítható. Képes lennél hazáig gyalogolni- mosolygott, mire csak a szememet forgattam. Szépen, lassan sétáltunk le a szállás elé. A reggeli szendvics volt, amit mindenki elvitelre kapott. Én Zozo kezét fogtam és Petrával beszélgettem (a jelek szerint elég sokszor fogunk találkozni, ha a tesókkal járunk együtt). A táborhely előtt állva figyeltük, ahogy az utolsó gyereket is elviszik a szülei, majd elbúcsúztam Petrától és Patriktól (moziba mentek), majd meghallgattam Imi utolsó poénját ("Mi az, táska és a kezemben van? Táska? Poén?"), majd megöleltem Márkot, és beültem Zozo Alfa Romeo-jába. Kb. öt teljes percem volt lelkiekben felkészülni a találkozásra mert nagyon (túlságosan is) hamar odaértünk a házhoz. Nagyon izgultam, elvégre a barátom (Zozo a BARÁTOM!!! OMG) szüleivel találkozok. Jesszusom. Zozo megállt a kapu előtt, kiszállt a kocsiból, majd bevárt, és rákulcsolta az ujjait az enyémekre.
-Szeretlek--súgta oda nekem.
-Én is szeretlek - mosolyogtam fel rá, majd Zozo kitárta a kaput, és beléptünk... És egy szörcsögő, morgó valami elkezdett a lábamnál körözni. Egy kiskutya volt!
-Jézusom, de aranyos! - simogattam meg a jószágot, mire az rögtön hanyatt vetette magát, és élvezte, hogy a hasát simogatom.
-Ja, tényleg, el is felejtettem említeni. Ő itt Csumpi. És úgy néz ki, kedvel téged- meregette Zozo a lábamnál fetrengő kutyust, aki csukott szemmel, szörcsögve tűrte, hogy simogatom.
-Akkor ez kölcsönös - vakargattam tovább a mopszot, de hírtelen két alak lépett ki az ajtón, mire zavartan felpattantam, és a fülem mögé tűrtem egy hajszálat, ami kicsúszott a csurimból, miközben motyogta egy "jó napot" félét.
-Csumpinak szimpatikus vagy - állapította meg a nő, aki kétség kívül Zozo anyukája volt. - Gyertek be- indult vissza, mire Zozo apja követte. Zozo rákulcsolta az ujjait az enyémekre, majd beléptünk a házba. Az elkövetkezendő egy órában folyton beszélgettünk, kérdezgettek a tornáról, az érettségiről, a BMX-ről, és kb. mindenről, de hála a jó égnek össze barátkoztam Zozo anyukájával, így nem volt baj. Zozo mosolyogva megállapította, hogy nem vagyok szarkasztikus, jobban mondva nem annyira, mint szoktam. Igen, igyekszem. De az anyukája szerint vicces, hogy ennyire jól bánok a szevakkal, és közölte, hogy taníthatnék neki pár "beszólást". Mi ez, ha nem egy csodás barátság kezdete a barátom anyukájával? Az anyukája öleléssel búcsúzott, mikor ismét beszálltunk az Alfa Romeo-bá, az apukája csak némán hálát adott az égnek, hogy Zozo anyukája nem faggat többet engem. Zozo mosolyogva vezetett, én pedig csak meredtem magam elé, és őszintén mosolyogtam. Boldog voltam vele, tényleg boldog. És szerintem ő is így érezhetett, mert akárhányszor rám nézett, úgy pillantott rám, mintha én lennék a legnagyobb kincs a földön, vagy egyszerűen maga lennék a csoda. Pótolhatatlannak és különlegesnek éreztem magam mellette, és ezért nagyon hálás voltam. És nem féltem, pedig otthon ott várt anyu és apu, meg persze a létező legnagyobb kritikus, Kamilla, a legjobb barátnőm. De most ott, a kocsiban, csak Zozo és én voltunk, beszélgettünk és nevettünk, miközben úton voltunk Békéscsaba felé.

Vége❤️