Erdő és magány

X. fejezet

Trelawney

– Tudod – kezdi, és int, hogy üljek le valahova. A második padsorban választok helyet magamnak, egy pad tetejére pattanok föl, a lábamat az előttem álló székre támasztva. Corvus egy katedrán terjeszkedő csatahajónyi asztalnak támaszkodva beszél, mögötte a fal kidíszítve mindenfélével. Megköszörüli a torkát. – Előbb a Szobának a történetével kezdeném.

– Hallgatom, Mr. Black – mondom szórakozottan, és a combom alá dugva a kézfejem előre hajolok.

– Remek! – Összecsapja a tenyerét. Fölemeli a kezét. – Ez a Szükség Szobája. Mindenkinek, akinek szüksége van rá, más alakban jelenik meg. Nekem egy hely kellett, ahol a gondolataimat rendezhetem – illetve a jegyzeteimet. Úgyhogy én egy ilyen kuckót kaptam a Szükség Szobájától.

– Fantasztikus! – bólogatok. Egy üvegpohár jelenik meg mellettem a padon. Corvus egy kulacsot dob felém, megnézem, vajsör van benne. Tőle elfogadom, a gyomrom már nem görcsöl úgy, mint Lupinnál. – De hogy jön a képbe Sirius Black? – mutatok egy hatalmas képre a gyilkosról. A falon függ, egy újságkivágás. A férfi haja csimbókokban hull az arcába, a kamerába vicsorog.

– Amikor beszökött a kastélyba, megkérdezted, milyen rokoni viszony fűz vele össze. Azt válaszoltam, az édesanyám unokaöccse. Ami igaz is. De jóval többet jelent nekem. – Lesüti a szemét, és sóhajt. – Szóval ismerem, nagyon is jól, és tudom, hogy nem ölte volna meg James és Lily Pottert, ha nincs valami nyomós oka rá...

Amint ellenkezésre nyitnám a szám, fölemelt kezével belém fojtja a mondanivalóm.

– Nem ez a lényeg. – Hátat fordít és a lapjaihoz lép. Végig futtatja rajtuk az ujjait. – Minden elképzelhető információt elkezdtem összeszedegetni róla. A múltjáról, az iskolás éveiről. Hogy megérthessem, miért tette, amit tett. – Hatásszünetet tart, majd hátra sandít a válla fölött. – És itt jössz a képbe te.

– Hogy én? – rökönyödök meg.

– Pontosabban az édesanyád. – Egy képre bök, amin egy fiatal lány nevet, hosszú haja előre omlik, szeme összehúzva. Az édesanyám, évekkel ezelőtt. – Syren Trelawney tudomásom szerint közeli viszonyt ápolt...

Csörömpölve esik ki a kezemből a kulacs, az üvegpohár szilánkokra törik a padlón, a nadrágom teljesen elázik, de nem fogom föl a bőrömet hirtelen mardosni kezdő hideget. A kezem kontrollálatlanul remegni kezd, a torkom elszorul, nem jutok levegőhöz.

– Mit mondtál? – lehelem. Corvus oldalra biccenti a fejét.

– Nem fejeztem be a mondatot, de a lényeg az, hogy az édesanyád közeli barátja volt Siriusnak.

– Nem! A név! Kimondtál egy nevet!

Értetlenkedve összehúzza a szemöldökét.

– Igen. Sirius Black. Baj van vele?

– Nem – rázom a fejem. A körmeim a tenyerembe mélyednek. – A másik. Valami Syren...

Bólint.

– Syren Trelawney. Az édesanyád.

– Valamit félre értesz, Corvus. Bizonyára összekevered valakivel. Az én anyámat Sissy Masonnek hívják.

Corvus hozzám lép.

– Mason? Nem hinném, hogy ugyanaz a leánykori neve, mint az édesapádnak.

Elakad a lélegzetem. Soha nem gondolkoztam még el azon, hogy mi anyám leánykori neve. Nem kérdeztem senkitől, soha nem is érdekelt igazán. Nem éreztem érdemesnek a múltat bolygatni, egészen mostanáig. A lehető legkevesebb időt igyekeztem eltölteni az apámmal, miután anyám és a testvéreim meghaltak. Soha nem ápoltunk szoros kapcsolatot.