Erdő és magány

XX. fejezet

Corvus, a vérbeli Black...

Az első szünetben látom Pyxis Blacket, vagy legalábbis sejtem, hogy ő az. Csuklya lóg az arcába, nem látom a vonásait. Piton professzorral sétál, Azura vidoran lépdel mellettük.

El akarom újságolni Denebnek és Daphne-nak a híreket, de vitatkozásra érkezek. Az átváltoztatástan terem előtt két alakot pillantok meg a földön összegabalyodva hemperegni.

– Kik azok? – kérdezem Daphne-tól.

– Elenaor Branstone és Sagitta Black – felel vállvonogatva. Körbe nézek. Az ötödikesek félkörben állva szurkolnak a két lánynak.

– Hol van Deneb? – kérdezem, mert őt nem látom sehol.

– Épp kidobja Elenaor táskáját az ablakon.

Összevonom a szemöldököm.

– De miért?

– Mert az egyetlen lány, akivel úgy érzi, szabad egy olyan úriembernek verekedni, mint amilyen ő, az egyedül te vagy.

– Ezt most nem tudom, hogy bókként fogjam-e föl – mondom színtelen hangon. – Na és miért akarna verekedni Branstone-nal?

Daphne mérgesen ráncolja a homlokát.

– Elenaor kijelentette, hogy egy szerencsétlen melák vagy, mert ő bizony az éjszakát Corvus Blackkel töltötte, és te még csak nem is tudod, hogy Corvus Black megcsal téged.

Levegő után kapok.

– Hogy mi?

– Ne aggódj, ebből egy szó sem igaz – nyugtatgat Daphne. – De örülhetsz: Corvus húgát megnyerted magadnak.

Sagitta akkora jobbhoroggal ajándékozza meg Branstone-t, hogy a nézők egy emberként jajdulnak föl. Deneb elégedetten ciccegve ér mellénk.

– Egy sárkupacban landolt a csinos tatyó – meséli izgatottan.

– Köszönöm, lovagom, hogy megvédtél – veregetem meg a hátát. Deneb rám vigyorog, majd előre lép, és megpróbálja lehúzni Sagittát Branstone-ról a vállánál fogva. De a lány nem hagyja magát, hátra vág a könyökével, mire Deneb előre görnyed a fájdalomtól.

– Senki nem beszélhet így róla! Senki! – acsarog Sagitta, és fojtogatni kezdi Branstone-t.

– Édesem, jól vagy? – kérdezi kedvesen Daphne, a görnyedező Denebtől. Aggódó arckifejezést ölt, de a szeme csillog a jókedvtől.

– Dehogy vagyok! – méltatlankodik nyöszörögve Deneb. – Tudod, milyen rossz helyen talált el?

Daphne nem bírja megállni, kuncog.

– Szerinted ez vicces? – mered rá Deneb, és megpróbálja méltóságteljesen kihúzni magát. Daphne komolyságot erőltet magára, összeharapja az ajkát, de Deneb még mindig megbántva néz. A lány közelebb lép hozzá, és átöleli, arcát a fiú mellkasába fúrva. Deneb meglepetten öleli magához, és végigsimít a lány puha haján. Aztán Daphne-ból kirobban a nevetés, rázkódni kezd a válla. Mosolyogva figyelem őket.

– Hé, Daffy, menj már, még fáj – tolja el magától Deneb Daphne-t. A lány szeme könnyes a nevetéstől.

– Ne haragudj, hős lovag!

– Persze, persze, játszunk „Gúnyoljuk ki Denebet játékot", azt én is úgy szeretem – csipkelődik Deneb. Daphne lábujjhegyre áll és puha csókot nyom Deneb arcára. Merengve nézem őket, boldog vagyok, hogy végre szent a béke közöttük. Talán Daphne még a házit is hajlandó lesz Denebnek adni, és akkor már tényleg minden a régi kerékvágásban menne.