Erdő és magány

XII. fejezet

A szerelem fura

November utolsó hetében járunk, a levegő hűvös, csípi a bőröm. Oldalra pillantok: Corvus Black egy fának döntve a hátát alszik. Elszomorodok, és arra gondolok, hogy ez a srác csak az árnyéka annak az énjének, akit eddig felém mutatott. A szája véresre harapdálva, arca sápadt, szeme alatt sötét karikák. Kabátjába csavarja magát, még álmában is összetörtnek tűnik. Úgy tudom, a nővére folyamatosan gyógyul, bár azóta, hogy a Szobában beszéltünk, nem igazán szóltunk egymáshoz.

Legendás lényeg gondozásán Denebbel Wood csapatába kerültünk. Az óra nem túl megerőltető, csak feljegyzéseket kell vezetnünk arról, amit tudunk. Végig hallgatom, ahogy Sagitta Black és Wood édeskedve beszélgetnek. Felfordul a gyomrom. Denebbel el-elszórakoztatjuk egymást, de a tekintetem rendszerint visszatér a saját csapata mellett alvó Corvusra. Ackley Lewis feláll a helyéről és egy pokrócot terít barátja vállára.

– Beteg? – kérdezi Daphne halkan, aki az ő csapatába lett beosztva.

– Mostanában nincs valami jól – vonogatja a vállát Lewis.

Az óra elszalad, semmi lényeges nem történik. Amikor viszont vége van, meghökkentő dologgal kerülök szembe.

– Nem várjuk meg Daphne-t? – kérdezem hátra biccentve barátnőnk felé, aki Higgsnek segít elpakolni. Deneb megvonja a vállát.

– Ha akarod, megvárhatod, nekem sietnem kell.

– Mégis hova? – vonom össze a szemöldököm.

– Bárhova – morogja Deneb, amint Daphne óvatos pillantást vet felénk. Deneb megfordul és elindul a kastély felé. Úgy döntök, Daphne-val maradok, Denebbel ilyenkor nagyon nehéz szót érteni.

– Köszönöm, hogy segítettél, Daffy – simogatja meg a lány hátát Higgs.

– Ugyan, bármikor – mosolyog rá a lány. Fáradtnak tűnik a mosolya, a szeme sem csillog úgy, ahogy máskor szokott. Mellém lép, de nem karol belém, ami rosszul érint.

– Mi történt? – kérdezem elszomorodva.

– Deneb haragszik rám – von vállat. Az arca elsötétül.

– Miért?

– Honnét tudjam?

Fáradtan sóhajtok.

– Miért nem láttam eddig? Új dolog?

– Pár napos. És nem láttad, mert el voltál foglalva a saját kis dolgaiddal. Corvus Blackkel meg a családod kutatásával. –Türelmetlenül int egyet. Nagy levegőt vesz, végig szánt kibontott haján az ujjaival. Belém karol. – Ami nem baj, mert ezek a dolgok nagyon fontosak.

Hiába szorítja meg a kezem, amikor ezt mondja, bűntudatom támad.

– És tényleg ne érezd magad emiatt rosszul, Johanna! – erősködik Daphne. Látja az arcom. – Csak magányos voltam az elmúlt napokban, és rosszul viseltem. – Fújtat. – Ne haragudj, nem kellett volna felhoznom a témát...

– Semmi baj, Daphne – mondom, és megrázom a fejem. – Teljesen igazad van. Elhanyagoltalak titeket. Nem ér ennyit sem az anyám múltja, sem Corvus Black. Ti vagytok a legfontosabbak a világon. Hiba volt, hogy hagytam elvonni a figyelmem rólatok...

– Johanna Mason, meg foglak ütni, ha ezt nem hagyod abba! – szól rám Daphne.

– Jó, akkor mesélj Denebről, mi van vele.

– Majd meglátod – sóhajt gondterhelten.

/*/

Amikor meglátom, azt hiszem, megbolondult a világ.