Erdő és magány

VIII. fejezet

Éjszakai séta és Malfoy levele

Kibújok Deneb karja alól, amire persze rögtön fölébred.

– Hova mész? – kérdezi félálomban.

– Mosdóba – füllentem. Hunyorogva néz rám.

– Kikísérjelek?

Elmosolyodok, és arcon csókolom.

– Eltalálok odáig egyedül is, aludj csak, Dennie!

Visszamosolyog és motyogva újra álomba mélyed.

Felhúzom a csizmámat, és magamra kapom Deneb levetett köpenyét. Nagy rám, föl kell húznom a szegélyét, hogy ne essek benne orra. Próbálom a lehető leghalkabban kerülgetni a szuszogó diákokat. Az ajtóban megállít egy hugrabugos prefektus, a hatodikos Cedric Diggory. A srác, akiért minden lány rajong.

– Merre, Mason, merre? – Lámpája fénye szinte megvakít.

– Mosdóba, Diggory, mosdóba – utánozom a hanghordozását. Diggory biccent, én pedig kisurranok mellette. A folyosón két irányba lehet tovább menni: balra, amerre a tantermek és hálókörletek vannak, illetve jobbra, amerre a bejárati ajtó. Nem tudom, merre kéne mennem, merre mehetett Corvus, végül nagy levegőt véve jobbra indulok. Corvus ismeri a Rengeteget, hátha azt akarja fölfedezni a gyilkos után.

A csizmám sarka idegesítőn kopog a köveken. Meglepő, hogy senkivel nem futok össze. Szerencse, különben irdatlan büntetésre számíthatnék. Az ajtószárnyak csukva vannak, de neki feszülök és épp akkorára nyílnak, hogy kipréselhessem magam az éjszakába. Az ég borús, nem látszanak a csillagok. A hold előbukkan egy tömeg felhő mögül, ez világítja be az udvart. Egy fekete árny siet az erdő irányába. Futni kezdek. Mindig is jó futó voltam, otthon sokszor versenyeztünk Denebbel – igaz, ő az egyetlen, aki le tud győzni.

Egyszer csak megtorpan az alak.

– Mondanám, hogy megmondtam, Azura, hogy ne kövess, de ő sokkal halkabban fut – inkább, mint egy macska, és nem úgy trappol, mint egy ló.

– Persze, a léptem is meg a légzésem is hangos, tudom jól – fékezek le mellette.

– Elképesztő mértékben. – Nem néz rám, az erdőre szögezi a tekintetét. Próbálom finoman megfogalmazni a kérdéseim, az összes túl magánjellegű és alapból nem tartozik rám, főleg úgy nem, hogy épp haragban vagyunk.

Corvus szimatol.

– Nem hiszem, hogy az erdőben van – jelenti ki. Felszalad a szemöldököm.

– Kiszagoltad?

Elmosolyodik, szeme a távolba réved. – Ha én lennék Sirius, akkor a helyében nem mennék oda.

– Kicsodád is pontosan Black? – szalad ki a számon.

– A rokonom.

– Pontosabban? Az apád...?

– Anyám unokaöccse.

– Áá, értem – bólintok. Kinyitom a szám, majd becsukom.

– Azt hiszed, én engedtem be Siriust a kastélyba – szólal meg, a hangja színtelen.

– Így van. – Elhallgatok, majd helyesbítek: – Illetve csak gondolom. Nem vagyok biztos benne.

– Ezért jöttél utánam.

– Egy zseni veszett el benned – gúnyolódom, de kiszárad a szám az izgalomtól, hogy mi lesz a válasza.

– Hát, nem én voltam, a szavamat adom – mondja. Sóhajt. – Bár nem tudom, mennyit számít neked a szavam.