Erdő és magány

XV. fejezet

Deneb és a nátha

Daphne szólt, hogy a könyvtárba megy, de a másik jómadárról nem tudom, merre lehet.

– Hol van Deneb? – kérdezem Florától, aki a kandalló mellett ülve olvassa a mai Szombati Boszorkányt. Hestia a nővére combján nyugtatja a fejét és alszik. Higgs és Peter seprűket nézegetnek egy magazinból, Selly-Anna Ella Wilkinsszel tanul. – Sehol nem találom.

– A szobájába ment, azt mondta, nem érzi jól magát.

– Köszönöm – mondom, és a fiúk hálószobáit veszem célba. Ezt elképzelhetőnek tartom, miután reggel késett bájitaltanról.

– Daphne? – kiált utánam Flora.

– Könyvtár.

Sóhajtva visszamerül a napilapjába. Az ötödikes fiúk hálószobája előtt megállok, és bekopogok. Senkit nem akarok ruha nélkül látni.

– Mi az? – dugja ki a fejét David Benston, az osztálytársam. Barna haja kócos.

– Deneb bent van?

– Bent. Miért?

– Beszélni akarok vele. Kimennétek, kérlek?

Benston elvigyorodik.

– Hát hogyne! Eric, gyere ki, Masonnek és Hollowaynek sürgős megbeszélnivalója van!

– Gyerekes vagy – forgatom a szemem. A két fiú elvonul mellettem, táncoltatják a szemöldöküket. Mindkettőt meglököm a vállammal. Belépve a szobába azonnal tudom, hogy baj van. Deneb ágyánál a zöld függönyök behúzva. Pár lépéssel átszelem a szobát és egyetlen mozdulattal szétrántom. Deneb fájdalmasan felkiált és a szemére tapasztja a kezét. Fekete pólót visel, ami felgyűrődik a hasán. Eltűnődöm, vajon hány lány tudna akár gyilkolni is azért, hogy a helyemben legyen. Ezeréves, kopott fekete farmer van a srácon, zokni hiányában érzem, hogy jéghideg a lábfeje, amikor arrébb próbálom tolni a lábát.

– Ó, de jó meleg a kezed – csodálkozik. – Nem akarod felmelegíteni a lábam? – Elhúzza az arca elől a karját és nagy, csillogó bociszemekkel néz rám. Szája fehér és remeg.

– Sokat segítene mondjuk, ha betakaróznál vagy zoknit húznál – jegyzem meg. Leveszem a pulóverem és bebugyolálom a lábát.

– Ez igaz. Eszembe se jutott – mondja elgondolkodva. – Olyan okos vagy, Johanna! – dicsér meg ragyogó tekintettel.

– Na jó, ha eddig nem lettem volna biztos benne, hogy beteg vagy, most már az lennék – jelentem ki. Kinyújtom a kezem, hogy a homlokára simítsam, de elhúzódik tőlem.

– Ne érj hozzám! – nyüszít. – A kezed rohad, tiszta fekete!

Megnézem a tenyerem: tintafoltos.

– Csak tinta – nyugtatom meg. Mellé kúszok, és a válla mellett törökülésbe helyezkedem. Hosszú procedúra lesz Denebet rávenni, hogy elmenjen a gyengélkedőre – az állapotából ítélve reggel nem volt ott, de egyelőre nem teszem szóvá, hogy lódított nekünk és Pitonnak is. Amikor Deneb beteg, olyan mintha kicserélték volna. Vagy minimum az ötéves énjévé varázsolták volna, bár talán az nem volt sose annyira hisztis és nyűgös, mint a beteg-Deneb.

Közelebbről látva feltűnik, hogy fölsője izzadtan tapad a mellkasához, haja édesen kunkorodó tincsei az arcára ragadnak a verítéktől. Nem csodálkozom, amikor az ujjaimmal kisimítom a haját a homlokából, hogy tűzforró a bőre. El kell vinnem Madame Pomfrey-hoz, ez tény. Már csak azt kell kitalálni, hogy csináljam. Deneb mintha olvasna a gondolataimban.