Erdő és magány

XVI. fejezet

Darabokban

Kibújok a takaró alól, és egy ideig figyelem Deneb szép angyalarcát. Lement a láza, de a gyógyszer piros rózsákat varázsolt az orcájára.

– Gyógyulj meg – hajolok előre és homlokon csókolom. A lábaim sétára visznek a kastélyban. A hold megvilágítja a legtöbb folyosót, egy azonban, ahová tartok, sötétbe borul, csak néhány gyertya ad némi fényt. Ahogy sejtettem: az ajtó kirajzolódva a falon. Nem látom, hogy fény szűrődne ki alóla, lendületesen belököm hát az ajtót.

Arra nem számítok, hogy vannak bent. Szerencsére senkinek nem tűnik fel a kinyílt ajtó. A padok széttolva, egyedül a hatalmas asztal van a helyén és a mögötte függő lapkirakat. Látom, hogy azóta, amióta nem beszélünk, Corvus fonalakat kötögetett összevissza a szobában; képek lógnak a madzagról.

– Újra! – hallom Corvus parancsoló hangját. Amint a látóterembe kerül, levegő után kapkodok, pedig egyáltalán nem lenne szabad így reagálnom rá. Nincs rajta ing, tisztán látom, hogy a mellkasa fehér és a hasa izmos. Bő kabátjában és ingjeiben soványabbnak tűnik és gyengébbnek, de most alkalmam nyílik megfigyelni, hogy nem csupán csont és bőr. Ujjai kard markolatára fonódnak, meglepetten vonom föl a szemöldököm. Honnan szerezhetett magának egy ilyen régi darabot? Karja megfeszül, ahogy megemeli a súlyosnak tűnő fegyvert.

Egy kisebb alak ugrik Corvus felé, de ő könnyedén kifordul az útjából. A fiú így most a hátát mutatja felém, sötét haja a vállát verdesi. Fekete farmernadrágban van, cipőt nem visel. Fájdalmasan kell bevallanom magamnak, hogy tetszik így.

– Kicsim, ha így akarsz bukfencezni élesben, az ellenfeled a legegyszerűbb mozdulattal fog kettévágni – jegyzi meg a srác.

– Corvus! – Sagitta Black hangjára ismerek. – Ilyet ne mondj!

– Semmi baj, Saggie – legyint a földön kuporgó alak, akiben Azurát, a legkisebb Black lányt vélem fölfedezni. Bő, kopott pólót visel, amiben szinte elveszik, olyan apró.

– Újra! Támadj, Azura!

A lány feláll, karjában ő is egy hasonló, hosszú kardot tart, mint bátyja. Nehezen tudom elképzelni, hogy ilyen kicsi teremtés, mint ő, ilyen könnyedén elbírja. Előre lendül, a két testvér kardja érces hanggal találkozik. Corvus szembe kerül velem, és egy pillanatra összefonódik a tekintetünk. Ez a rövid pillanat elég ahhoz, hogy Corvus elveszítse a kontrollt. Azura felsikolt, amikor a pengéje felhasítja a bőrt bátyja vállán, aki szintén felkiált. Futni, szaladni kezdek. Nem érdekel, hogy megsérült, hajtogatom magamban. Semmi baja nem lesz! Ez biztos, a testvérei gondoskodnak róla, és elviszik Madame Pomfrey-hoz a gyengélkedőre. Még hallom, ahogy Covus mentegetőzik.

– Mintha láttam volna valakit...

/*/

Másnap Deneb mellett ébredek. Először nem is jut eszembe, hogy kerültem ide, mert határozottan emlékszem, hogy elhagytam a gyengélkedőt. Ezek szerint visszajöttem az éjjel.

– Nézd csak, ki van itt! – bökköd Deneb. Jobb színben van, mint tegnap volt, ennek nagyon örülök. Megfordulok, és felnyögök, amikor Corvus Blacket látom az ágyunk mellett aludni.

– Madame Pomfrey teljesen ki volt akadva, amikor itt talált, de végül meggyőztem, határtalan bájamnak köszönhetően – dicsekszik Deneb, és felkönyököl. Lesiklik róla a takaró, látom, hogy félmeztelen.

– Hol a pólód? – vonom kérdőre.

– Csak nem amiatt aggódsz, hogy netán Black rosszat feltételezik rólunk? – kérdezi gúnyosan, a szemöldökét felvonva.