Erdő és magány

VI. fejezet

Thesztrálok és égszakadás

Október közepe van, és Perselus Piton már most stresszeli a másodikosokat az évvégi vizsgafeladatokkal.

– Nézd, Amy, ez így nem jó. Ha ennyi békaszemet morzsolnánk a főzetbe, akkor felrobbanna ahelyett, hogy a kívánt hatást érné el.

Amanda Vitrolnak magyarázok bájitaltant. Eddig Daphne korrepetálta, de mivel Daphne most minden szabad percét az RBF-re való felkészülésnek szenteli, megígértem a lánynak, hogy foglalkozom vele. De akkor, amikor ez történt, még nem gondoltam, hogy ennyire nem megy neki.

A szomszéd asztalnál ülő harmadikos griffendéles lány (orra előtt egy vaskos számmisztika kötet) rosszalló pillantásokat lövell felénk, akárhányszor kicsit hangosabbak vagyunk a kelleténél – ami sokszor előfordul, mert akármilyen fárasztó, egyben nagyon is mulatságos Amanda Vitrolnak bájitaltant magyarázni. Jókat nevetünk közben. De vannak ám mélypontok is.

– Johanna, én ezt sohasem fogom megérteni – fejeli le a padot Amanda. Csütörtök este van, a holnapi számonkérésre készülünk. Pitonra vall, hogy máris ilyen nehéz feladatokat oszt ki. Mintha meg akarná gyilkolni a diákokat, mielőtt hazamehetnének karácsonyozni. Vagy megünnepelhetnék a Halloweent.

– Akkor ne értsd meg, csak magold be – tanácsolom, igyekezve elsimítani a türelmetlen élt a hangomban. Három órája ülünk itt, a nevetős-rész lezárult, most a szenvedős jön, utána a kapkodós puskagyártás meg hasonlók. – A recepteket nem kell megérteni, elég, ha megtanulod, rendben?

– De Piton akkor sem ad jó jegyet, ha kívülről fújom a hülye receptjeit – dünnyög Amanda, és oldalra fordítja fejét. Vörös tincsei alól rám emeli kék szemeit.

– Piton senkinek sem ad jó jegyet, aki nem az ő házába jár – jegyzi meg a griffendéles lány. Barna haja az arcába hull, nem néz ránk, orra belelóg a könyvbe.

– Szólt hozzád valaki? – kérdezem tőle mogorván. A lány végre megtisztel azzal, hogy rám néz, és ellenségesen végig mér.

– Johanna Mason, igaz? – vonja föl a szemöldökét. – A Mardekár egyik terelője.

Unottan biccentek.

– Te pedig...? – Úgy teszek, mintha nem tudnám, de még csak nem is érdekelne a neve. Pedig tudom, hogy hívják, nagyon is jól. Sokat ismételgetik a nevét a klubhelyiségben.

– Hermione Granger vagyok. A fogótok legutáltabb sárvérűje.

Egy pillanatig értetlenkedek – Higgs nem utál senkit, főleg nem a sárvérűeket. Aztán leesik a lényeg és vigyorra húzom a szám.

– Granger, az évfolyamelső a harmadikban, nem? A „sárvérű". – Idézőjelet mutatok az ujjaimmal, és hozzá gúnyosan megforgatom a szemem. Aztán elmosolyodok és máris szimpatikusabbá válik Hermione a szememben. Malfoy sokszor emlegeti Potter nevével „a sárvérűt".

– Kedvellek – közlöm vele. Hermione meghökkenten dől hátra a székében. – Draco Malfoyt elképesztő mértékben idegesíted. Az eszeddel. A jellemeddel. Hadd kérjek valamit – hajolok előre –, idegesítsd addig, amíg ki nem dől!

Amanda kuncog.

– Egyébként, Granger, honnan tudod, hogy a fogónk lett? – érdeklődöm.

– Folyton ezzel dicsekszik – vonja meg a vállát Hermione.

– Kiállhatatlan egy alak – jelenti ki Amanda.

– Ha nem lennék én is a csapatban, biztos, hogy szurkolnék Potternek – biccentek Hermione felé. – Ők riválisok, ha jól tudom.