Erdő és magány

XXV. fejezet

Blackkel teli éjszaka az erdőben

A Mardekár csapata tüntetőn a griffendéles szurkolók között foglal helyet. Corvus keze a combomon nyugszik, miközben Hestiával versenyzünk, ki tudja a saját csapatunk tagjait találóbb gúnynévvel illetni.

Valaki megböki a hátam. Hátranézek. Sagitta az.

– Mit kerestek itt, Masonkém?

– Higgs őrlődött, de végül úgy döntött, a csapata nélkül nem ismeri el a csapatot mardekáros csapatnak, úgyhogy a kérésére most nem a Mardekárban ülünk. Fájdalom, de akkor talán agyon is ütnének ott bennünket. – A pálya felé intek, ahol Monstro, aki a helyemre állt be, épp lendületes ütéssel áldja meg az egyik hajtójukat. – Ahogy ezek az állatok játszanak...

– Megértem – bólogat Sagitta. – Vagyis nem. Miért nem ti játszotok?

– Malfoy – grimaszolok. – És ez mindent elárul a helyzetünkről.

– Draco tud görény lenni – helyesel Sagitta.

– Saggie, az unokaöcsédről beszélsz – emlékezteti Corvus, de csak félvállról.

– MERLINRE, BEDOBTA! – üvölti el magát váratlanul a húga, belefájdul a fülem. A pálya felé kapjuk a tekintetünket: Azura boldogan bokszol a levegőbe, ahogy elsuhan a Mardekár térfeléről. Összecsapja a tenyerét a mellette elrepülő Weasley-vel.

A Griffendél csak azért nem söpri le csupán a kisujjával a pályáról a Mardekárt, mert zöld mezbe bújtatott monstrumokat ültetett Malfoy a seprűkre, akik nagyrészt nem is tudnak játszani, csak röpködnek föl-alá és random kiütik az embereket, mintha ez lenne a feladat.

Higgs vörös fejjel üvöltözik. Nem tudom eldönteni, hogy segíteni akar a csapatán, vagy folyamatosan szidja őket. Mindenesetre Crack egyszer majdnem elüti.

– ROHADJ MEG, TE BAROM! – ordít Hestia, kihajolva a palánkon. Corvus a derekánál fogva finoman visszahúzza.

Végül a Griffendél nyer. Mily meglepő.

Bár a szurkolók szélén ülünk, mi is felállunk és tapsolunk a griffendéleseknek. Higgs dühösen köröz, és Peterrel beszélget a karikák körül.

– Menjünk le hozzájuk – tanácsolom, amikor látom, hogy a griffendélesek is megindulnak őrjöngő csapatukhoz.

A fényes, smaragdzöld füvön szaladva jutunk el Higgshez, akinek folynak a könnyei dühében, ökölbe szorított keze remeg az oldala mellett.

Körbe álljuk őt, és szorosan megöleljük egymást – Daphne és Deneb is ott áll a nagy-nagy ölelésben, és egymás szorongatásával próbáljuk kiadni magunkból az idegességet.

/*/

Mivel már nincsenek edzések, muszáj valamit keresnem, amivel le tudom hűteni felforrt agyamat.

Corvust kértem meg, hogy adjon nekem valami könyvet. Persze megkérhetném Daphne-t, Hermionét vagy Amandát is, de én Corvustól szeretnék könyvet.

A fiú boldogan beleegyezik. Lelkesen mutogatja a Szobabeli könyvespolcát.

– Itt vannak olyan klasszikus romantikusok, mint a Büszkeség és Balítélet vagy az Üvöltő Szelek. Johanna, ezek elképesztően jók! Főleg az Üvöltő Szelek. Szinte mindenki meghal benne, és folyamatosan, megállás nélkül szenvednek a karakterek, és fogalmad sincs, mi fog történni a következő pillanatban...

– Corvus, ez kezd beteges lenni – emelem föl a könyvet, amit az orrom alá dug. Szép a borítója. Újabb könyveket nyom az arcomba.

– De ha krimik érdekelnek... Itt van például ez: Tíz kicsi néger, vagy A sátán kutyája. Isteniek!