Élet a fertőzöttek világában

Hetedik Fejezet

Alig értem le a földszintre, Pete odasietett hozzám.

-Minden rendben?- kérdezte.

-Persze, minden a legnagyobb rendben- válaszoltam alig hallhatóan.

-Tudod, kit tudsz átverni? Már ismerlek annyira, hogy tudjam, mikor mondasz igazat és mikor hazudsz- szólt hozzám, mintha tényleg látszódna rajtam, hogy valami nem okés.

-Jó, lebuktam- néztem rá könnyes szemeimmel.

Behúztam a nappaliba, és már éppen el akartam mondani neki a dolgokat, de hirtelen mindenki odajött hozzánk.

-Na jó, rohadtul nem érdekel, hogy mind csak most jöttetek ide, de jobb ha ti is tudtok mindenről- emeltem fel kissé a hangom, miközben megpróbáltam összeszedni magam. - Anya, mint láttátok nincs jól, sőt kúrvára nincs jól, mert megharapta egy rohadt csöves. Tehát egyértelmű a dolog, haldoklik.

-Miről beszélsz fiam?- lépett hozzám apa. -Nekem nem mondott erről semmit. Folyton csak azt hajtogatta, hogy csak egy komolyabb megfázás.

-Megmutatta a karját, tehát elhiheted- mondtam, majd akaratom ellenére is magamhoz öleltem, és mindketten elkezdtünk sírni.

Ezután megbeszéltem a többiekkel, hogy egész este anya ajtaja előtt fogok őrködni. Kihoztam az emeleti szobából egy fotelt és abban töltöttem az éjszakát. Pete Maya-val aludt a földszinten, apa és Jason pedig az én szobámban. Ez volt életem eddigi leghosszabb éjszakája. Éppen arra gondoltam, hogy vajon ez akkor is megtörtén volna, ha akkor elérek anya szülinapjára? Pár perccel később meglepődtem mikor Jason ült le mellém a fotel karfájára és átette kezét a nyakamon. Mióta ismerem még egyszer se csinált ilyet.

- Mi baj van Jason?- néztem fel rá meglepődött tekintettel.- Te se tudsz aludni?

- Hogy tudsz ilyen baromságot kérdezni, töki?- nézett rám.

Láttam rajta, hogy őt is bántja a dolog. Mindig próbálja erősnek mutatni magát, de ő is emberből van. Anya hiába nem a vérszerinti anyja, de ő úgy szerette eddig is, mintha az lenne.

- Tudom,hogy magadat hibáztatod mindenért, de ne tedd- fojtatta mondandóját.- Mikor anya megtudta, hogy baleset ért téged, valahogy megváltozott. Minden egyes nap azért imádkozott, hogy mihamarabb felébredj a kómából, és haza gyere. Szinte egész napokat töltött az ablakban állva és téged várt. Nem is tűnt fel, hogy a harapás miatt gyengült volna le. Apával tényleg azt gondoltuk, hogy csak egy szimpla megfázás lehet,és hogy hamarosan meggyógyul.

- Nem fog. Érted? Anya már sose fog meggyógyulni...- csuklott el a hangom.- Ha eljön az idő, én akarom megtenni, amit meg kell.

- Tudom, bazdki! Nyugodtan hibáztathatsz minket, vagy csak simán engem, mint eddig is, de most őszintén mondom, hogy ha tudtunk volna erről, megpróbáltunk volna segíteni rajta valahogy, hogy ne kelljen szenvednie. De tudod mit?- kérdezte most már agresszívebb fejet vágva- Azt csinálsz, amit akarsz, olyan önfejű vagy, mint anyánk. Nem esett messze az alma a fájától.

- Megtalálod egyedül a szobát, vagy segítsek? Takarodj mellőlem- emeltem fel a hangom.

- Baszódj meg, töki. Majd rájössz mindenre. Na, jó éjt- fogta magát és elindult a szobám felé.

Úgy voltam ezzel az egésszel, hogy ezt inkább feldolgozom magamban, nem kell nekem semmilyen támasz, vagy segítség. Abban igaza volt Jason- nek, hogy magamat hibáztatom, de nem tehetek róla. Biztos minden másképp lett volna, ha nem kerülök kórházba, persze azt is magamnak köszönhettem, mert ha jobban odafigyelek, nem történt volna meg a baj. Ekkor eszembe jutott a kórházban talált levelem. Elővettem a nadrágom hátsó zsebéből. Már egy csöppet meg volt gyűrődve, de minden olvasható volt rajta. A borítékon ez állt „Fiamnak, Dereknek!".