Captain Styles (magyar)

4. fejezet

Isabella szemszöge

„És most már az enyém vagy, szépségem."

Meg a nagy büdös hogyne! Mégis kinek képzeli magát ez a csávó? Lehet, hogy kedves vagyok, de nem hagyom, hogy ez a kalóz azt higgye, átsétálhat rajtam. Ő a rossz itt, és biztosra megyek, hogy ezt ő is megtudja.

Ellöktem magam tőle, mire elvigyorodott.

- Aww, csak nem dühös vagy rám, szépségem? – pimaszkodott, válaszul pedig rámeredtem. – Oh, te dühös vagy. Tökéletes, imádom a jó kihívásokat – mondta, majd rám kacsintott.

Összeszűkítettem a szemem, és végre rákiabáltam.

- Ki nem lenne rád mérges? Elraboltál a saját otthonomból, és az életemmel fenyegettél, szerintem minden jogom megvan arra, hogy haragudjak! – emeltem fel a hangom.

A férfi vigyora eltűnt, és a tekintete is rideggé vált, mielőtt megragadta volna a csuklóm, hogy aztán belökjön egy szobába, valószínűleg a kapitány kabinjába.

Beleültetett egy székbe, én pedig felnyögtem. Egy apró sikoly hagyta el a számat, ahogy a háttámláját a falnak döntötte, ezzel megemelve annak két sarkát.

- Ne merészelj így beszélni velem, hercegnő, különben baj lesz – fenyegetett, miközben lefelé bámult rám. Egy negatív érzés lett úrrá rajtam.

- Figyelembe kell venned az érzéseimet! – tiltakoztam, mentálisan pofon vágva magamat, amiért nem vagyok képes csöndben maradni.

- NEKEM SEMMIT SE KELL FIGYELEMBE VENNEM! – üvöltötte. Összekuporodtam, miközben felemelt a székről, és a földre dobott. Fölém hajolt, mindkét kezemet a fejem fölé emelte, teljesen az ő kegyelmére hagyva engem.

Az ördögbe, tényleg nagyon arcátlan a cselekedeteit illetően.

A fenyegető helyzet, amit rám irányított, teljesen bekebelezett, és alig tudtam visszatartani a könnyeimet.

- Most már az én hajómon vagy, szóval ha nem akarod holtan a tengerben végezni, javaslom, fogd be, és mutass egy kis tiszteletet – köpte a szavakat.

Nyöszörögni kezdtem, ahogy a szorítása erősödött.

- Felfogtad?! – kiabálta dühösen.

Bólintottam, és hagytam, hogy a könnyek legördüljenek az arcomon.

A férfi mély levegőt vett, lehunyta a szemét, és lenyugtatta az idegeit, mielőtt egy rideg pillantást vetett volna rám.

- Jó. Mert ha így fogsz viselkedni egész idő alatt, le kell, hogy lőjelek – morogta, nekem pedig kitágultak a szemeim.

- Te-tessék? – dadogtam, mire felhorkantott.

- Nem értesz magyarul? Le. Foglak. Lőni. Ha. Továbbra. Is. Így. Viselkedsz – tagolta lassan, minden egyes szóval egyre sötétebbé vált a zöld tekintete.

- I-igen... Értem – habogtam csendesen.

Mikor leszállt rólam, kieresztettem azt a lélegzetet, amit nem tudtam, hogy bent tartok. Lenézően felkuncogott, majd felhúzott a földről.

Pajkosság volt az arcán, ahogy a védekező mechanizmusomat figyelte. Eleresztett egy gödröcskés mosolyt, én pedig nagyot nyeltem.

Ez nem jelenthet jót.

Magához húzott, a testem hozzásimult az övéhez. Felemelte az államat, arra késztetve, hogy rá nézzek.

- Idegessé teszlek, szépségem? – kérdezte.