Captain Styles (magyar)

12. fejezet

- Kelj fel, Bella – duruzsolta egy hang a fülembe. Morogva fordultam át a másik oldalamra, és helyezkedtem el a párnán.

Még mindig fájt a fejem a tegnapi ivástól (legrosszabb hiba, amit valaha elkövettem), és nem akartam emberekkel foglalkozni kora reggel, szóval akárki is volt az, nyugodtan lekophatott volna.

Egy mély kuncogást hallottam, én pedig még jobban belefúrtam magam a párnába, a takarót a fejemre húzva próbáltam kizárni az embert, akárki is volt az, aki megzavarta az igen szükséges alvásomat.

- Bella, jobb, ha felkelsz – kötekedett, amit figyelmen kívül hagytam. Ahogy korábban is mondtam, LEKOPHAT. Épp alszom.

- Bella, ha nem kelsz fel, nekem kell téged felébresztenem – gúnyolódott a hang, amit most már felismertem, hogy Harryé.

- Ne érj hozzám – motyogtam, mire felnevetett.

- Van egy olyan érzésem, hogy tudod, nem fogadok el parancsokat.

Megragadta a vállam, és megpróbált maga felé fordítani.

- Neeee – nyafogtam. Eltoltam magamtól a kezeit, és az ágy másik végébe kúsztam, jó messze tőle.

Megint felnevetett, látszólag élvezte a dolgot.

Nincs semmi vicces abban, hogy próbálnék aludni, de nem hagy – gondoltam keservesen, a szemem továbbra is lehunyva hallottam mozgolódást a szobában.

Épp, mikor ismét visszaaludtam volna, két kéz ragadta meg a felkarom, és húzott fel. Meglepetésemben felnyögtem, a szemeim tágra nyíltan figyelték nem más, mint Harry önelégült vigyorát.

- Mondtam, hogy kelj fel – mondta, tekintete humorban csillogott.

- Én pedig mondtam, hogy ne érj hozzám – morcoskodtam. Nevetve dobott vissza az ágyra, hallani lehetett a puffanást.

- Miért keltették fel? Olyan korán van.

Harry felhúzta a szemöldökét.

- Igen? Neked a délután három korán van? – kérdezte szarkasztikusan, mire kikerekedett a szemem.

- Három?? – szinte már rikkantottam, válaszul csak bólintott.

- Igen, Csipkerózsika, egész nap aludtál – jegyezte meg, nekem pedig leesett az állam.

- Ez fura, sose aludtam ilyen sokat – motyogtam.

- Talán mert még sose ittál ezelőtt – felelte ámulatba ejtve. Csak bámultam rá, a makacs énem lassan felszínre tört.

- Innom kellett! – védekeztem, amitől egy széles mosoly került az arcára.

- Oh, igazán?

Lenéztem a kezeimre, fújtattam.

- Oké, talán nem kellett – hadartam.

- Én is így gondoltam – bólintott kuncogva.

Összeráncoltam a homlokom.

- Miért csinálsz viccet belőlem?

- Mert mikor éppen most keltél fel, annyira bájos vagy, és olyan jó érzés téged piszkálni – felelte vidáman.

Elpirultam a bájos szó hallatán.

- F-fogd be! – nevetett, felém lépett, majd megfogta az állam, hogy megemelje, ezáltal a szemébe nézhessek.

- Pontosan, ahogy mondtam. Bájos – ismételte, egyre csak vöröslő fejemtől nőtt a mosolya.

Ellöktem őt magamtól. Felkeltem, kikerülve őt próbáltam elsétálni, de persze, a szerencse nem az én oldalamon állt, és ahogy sarkon fordultam, el is estem. Arccal fogadtam a padlót.

Harry nevetésben tört ki. Morogtam, átfordultam a hátamra, és eltakartam a fejem, mert 1, ez egy nagyon kemény padló, 2, teljesen leégettem magam Harry előtt.

- Oh, Bella, kikészülök tőled – mondta nevetve, és ahogy elemeltem a kezemet az arcomtól, láttam, hogy olyan szélesen mosolyog, amennyire csak lehetséges.

Igazából ámulatba ejtett a nevetése, évekkel fiatalabbnak és sokkal boldogabbnak tűnt, mint szokott. Mintha egy teljesen más oldalát láttam volna, olyat, amit csak én ismerhettem meg... És emiatt különlegesnek éreztem magam.

De még így is, nem akartam, hogy rám irányuljon a nevetése.

- Fogd be, Harry! – kiabáltam, most is zavarban voltam az esésemtől. Sose voltam a legelegánsabb ember a világon, főleg nem reggelente.

Befogta a száját, próbálta kontrollálni a nevetését. Élvezet táncolt a szemében, ahogy figyelt engem, nem tudta, mit mondjon.

- Sajnálom, Bells, csak annyira nevetséges! – kacarászott.

- Nem vicces – fontam össze a kezeim a térdeim körül, amiket a mellkasomig felhúztam. Szorosan öleltem őket, beléjük temettem az arcomat.

- Aww, kicsim, ne legyél ilyen – mondta, továbbra is küzködve a nevetéssel. Fújtattam, nem mozdultam a pozíciómból.

Kinevetett, szóval elérem, hogy szörnyen érezze magát miatta. Ez így fog működni. És ezzel együtt kell élnie.

- Bella? – kérdezte gyengéden, szedte a lábait, amíg mögöttem nem állt.

Miért van mögöttem?

A következő dolog, amit tudtam, hogy leült mögém, a lábai körbefogták a testem, és az ölelésébe vont. Elakadt a lélegzetem, ahogy a mellkasához simultam. Próbáltam megfordulni, hogy kitágult tekintetem felé vezethessem.

- Kérlek, ne haragudj rám – biggyesztette le az alsó ajkát. Nem tehettem ellene, egy apró mosolyt eresztettem el a gyerekes viselkedése miatt, majd lassan bólintottam felé.

- Csak ha többé nem teszel ilyet – figyelmeztettem.

Elkuncogta magát, és közelebb húzott magához.

- Nem ígérek semmit – suttogta a fülembe.

- Ez nem fair – motyogtam, mire elvigyorodott.

- Gyere, Bella. Van számodra valamim mára – mondta, ahogy felállt, továbbra is a karjai közt tartva engem.

- Szeretsz ölelgetni, nem igaz? – kérdeztem, amint ráébredtem arra, milyen gyakran csinálja ezt. Nem mintha zavarna... Csak nem szoktam hozzá annyira. Még mindig sokkoló volt.

Meglepetésemre pír jelent meg az arcán a kérdésemtől. Hah! Most ő pirult el!

- Azt hiszem, mondhatod ezt. Szeretem az érzést, ami az öleléseddel jár – felelte komolyan, egy mosoly kúszott az ajkaira.

Francba, most én vagyok vörös.

- O-oh – dadogtam. Ő csak mosolygott, megfogta a kezem, és az ajtóhoz vezetett.

- Gyere, meg akarom mutatni, hogy csinálj meg valamit – mondta, mire szkeptikusan összeráncoltam a szemöldököm. Nem igazán tudtam, mit kellene látnom.

- Semmi rossz – kötekedett, mikor látta a reakciómat.

Megforgattam a szemem.

- Mind ezt mondják – morcoskodtam. Felvezetett a fedélzetre, és a bal végébe vitt. Amint láttam, mi van ott, ledermedtem.

Harry keze elengedte az enyémet, és apró vigyorral fordult felém.

Szigorúan néztem rá, mielőtt összefontam volna a kezem.

- Nincs az az isten!