Thanks /SEVENTEEN/

3.

WonWoo egy pléden ült és a Han folyó hullámzó vizét bámulta miközben élvezte a körülötte lévő csendet. Próbálta kizárni a gondolatait, de azok egyre erősebben próbáltak előtörni és végül áttörték a fiatal férfi elméjében felépített falat. Párbajt vívott a szabadulni vágyó könnycseppjeivel, amik végül beledöfték kardjaikat szívébe, ezzel lerombolva az eléjük helyezett akadályt. Wonu arcát tenyerébe temette és hagyta, hogy az összes szívét nyomó fájdalom felszínre törjön.

Baekho már 15 méteres távolságból is kiszúrta, hogy a nála alig egy évvel fiatalabb fiú vállai rázkódnak az egyre jobban felerősödő sírástól. Felgyorsította lépteit és szinte már futva szelte át a köztük lévő távolságot. Odaérve a magasabb fiúhoz egyből térdeire ereszkedett és karjaival átölelte a másik rázkódo testét. Nem kérdezett semmit, nem csinált semmit, csak térdelt és szorosan ölelve Dongsaeng-ét várta, hogy lenyugodjon annyira, hogy eltudja mondani neki azt, amiért találkozni akart vele. Tudta, hogy a türelem a kulcs mindenhez, ezért sem próbálta meg szóra bírni a felsőjét szorongató fiút.

Wonu ujjai görcsösen szorították az idősebb felsőtestét fedő sötétkék ruhaanyagot és még akkor sem eresztették, amikor beléjük hasított a fájdalom. A sokak által jéghercegként emlegetett fiú az alsó ajkát harapdálva fúrta arcát Hyungja nyakhajlatába, próbálva megtartani szíve utolsó kis apró darabkáit. Szenvedett és legszívesebben sikított volna a belsőjében szétáradó fájdalomtól, de nem tette, mert tudta, hogy sikolya olyan hangos lenne, hogy a part távolabbi pontjában is meghallották volna és odamentek volna megnézi, hogy mi történik, azt pedig nem akarta, így magában tartotta.

-Oké, szóval. Ahogy észrevettem kezdesz lenyugodni, így nem lehetne az, hogy elengedjük egymást és én leülök normálisan veled szembe? Ne érts félre, nem azért, mert zavar, hogy így bújsz hozzám, mert erről szó sincs, csak kezdenek egyre jobban fájni a térdeim és este hatkor még lesz egy tánc próbánk, amin részt kéne majd vennem, de úgy nem fog menni, hogy a sok térdeléstől fájnak a lábaim.- suttogta DongHo Jwoo fülébe, mire a fekete sapkában lévő srác elengedte. Ho törökülésben helyezkedett el a nemrég még keservesen zokogó srác előtt, majd felsője zsebéből kivéve egy zsepkendőt, a magasabbiknak nyújtotta, aki bár kissé lassan, de átvette és kifújta az orrát. BaekHo közelebb hajolt hozzá és ujjaival letörölte arcáról a rászáradni készülő sós, meleg könnycseppeket. A fiatal rapper megfogta Hyungja csuklóját, amikor az próbálta elhúzni kezét arcától és belesimult, mint egy kismacska a gazdája tenyerébe, aki éppen cirógatja.
-MinGyu és JiHoon a baj?- simított Won combjára Dong, ezzel egy kellemes bizsergést kiváltva belőle.
-Annyira fáj.- szólalt meg a sírástól rekedt hangon.
-Elhiszem, hogy fáj, de hidd el, idővel jobb lesz. El fog tűnni az a mérhetetlen fájdalom. Csak idő kérdése és minden jobb lesz.- mondta mosolyogva BaekHo és egy lágy csókót lehelt a vele szemben ülő orcájára.

WonWoo egy nem várt pillanatban magához ölelte a nála kétszer izmosabb férfit és eldőlt vele a pléden. Arcán egy részben szomorú, részben pedig boldog mosollyal figyelte, ahogyan az idősebb a meglepődöttségtől és zavarától felvonja a szemöldökét, ajkai pedig elnyílnak egymástól. Amikor az alacsonyabb arcvonásai rendeződtek és lélegzetvétele sem volt volt már olyan szapora, Wonu mesélni kezdett és egészen addig csak beszélt és beszélt, ameddig az összes szívét és lelkét nyomó dolgot meg nem osztotta Sunbaejével, aki egész végig csendben hallgatott és csak akkor szólalt meg, amikor a Hoobaeje minden gondját megosztotta vele.