Thanks /SEVENTEEN/

30.

Wonwoo éppen a Mingyuval közös szobájuk közepén ült egy párnán, miközben sorozatot nézett a laptopján, amikor kopogtak az ajtón. Mivel tudta, hogy társai nem szeretnek időt és energiát szánni arra, hogy kopogjanak, hanem semmivel sem foglalkozva berontanak a szobába, így leállította a sorozatot és egy hangosabb szabad után felnézett, hogy megnézhesse ki zavarja szabadidejében. Amikor szembe találta magát Hyungvál, akivel néhány napja csak telefonon tartották a kapcsolatot, ledermedt és néhány másodpercig levegőt is elfelejtett venni.

Dongho belépett a helyiségbe és miután becsukta maga után az ajtót, oda sétált Dongsaengéhez és annak laptopját arrébb rakva letérdelt elé, majd közelebb hajolva hozzá egy ölelésben részesítette. Amikor Wonu percekkel később sem ölelte vissza, szemöldök felvonva hátrêbb húzódott és értetlenül kezdte el figyelni. Tudomása szerint semmi rosszat nem csinált, így nem értette, hogy a fiatalabb miért nézett rá poker arccal.
-Miért nézel rám így?- tette fel félve a kérdést.
A fiatalabb óráknak tűnő percekig csak nézte, majd nagy levegőt véve és azt kifújva mondott valami olyat, ami bűntudatot keltett az idősebben.
-Az elmúlt napokban arra sem voltál képes, hogy oda gyere hozzám a cégnél és köszönj, erre most szó nélkül ide állítasz és elvárod, hogy mosolyogva öleljelek vissza? -ráncolta felháborodottan homlokát. -Ezt te sem gondolhatod komolyan. -jelentette ki, miközben lecsukta laptopja tetejét és feltápászkodva a földről, asztaláhot sétált, amire lehelyezte a kezében tartott elektronika eszközt.
Baekho érezte, ahogy torkában egy gombóc keletkezik, ami nem hagyja, hogy levegőhöz jusson. Hirtelen nem tudta, hogy mit kellene felelnie, ezért csak lehajtott fejjel pásztázta a szürke szőnyeget.

-Tudod,- itt tartott egy kis szünetet, majd visszafordulva Hyungja felé folytatta -Amikor belementem abba, hogy próbáljuk meg együtt, akkor nem gondoltam arra, hogy csak annyira fogok kelleni, hogy néha-néha rám írj. Amióta "együtt vagyunk"- mutatott idézőjelet a levegőben" -azóta még annál is sokkal kevesebbet találkozunk, mint akkor, amikor csak szimpla Sunbae- Hobae kapcsolat volt közöttünk. Nem tudom, hogy miért nem jössz oda hozzám, de őszintén nem is akarom tudni. Ha nem gondoltad komolyan, akkor szerintem mindkettőnknek jobb lenne, ha hagynánk egymást. - a mondat végére érve könnyei megeredtek és egymással versenyt futva jutottak el könnycsatornáitól álláig, ahonnan lefolytak sötétkék kapucnis pulóvelére.

-De én komolyan gondoltam és nem akarom, hogy ilyen rövid idő után vége legyen!- jelentette ki könnyeivel küszködve Ho.
-Miért nem akarod, hogy vége legyen, amikor nem is foglalkozol velem?- kérdezte egy fokkal hangosabban Woo.
-Mert szeretlek. Szerelmes vagyok beléd!- engedett utat sós, egyben meleg könnyeinek, miközben megpróbálta kontrollálni remegését és felállni.
-Akkor nem gondolod, hogy foglalkoznod kéne velem?- tette fel a következő kérdést szinte már kiabálva.
-Szerettem volna, de tudod elég nehéz úgy foglalkozni valakivel, ha az új cégüknél valaki folyamatosan figyeli és megtiltja neki, hogy a csapatán kívül mással is foglalkozzon a cég épületén belül!- válaszolt ugyanolyan hangnemben.
Nem szerette volna megemelni hangját. Nem akart kiabálni a fiatalabbal, de nem tudta nyugodtan kezelni a helyzetet, hiába volt minden erejével azon, hogy kordában tartsa érzelmeit. -De ha komolyan szakítani akarsz egy olyan dolog miatt, ami ellen nem tehetek, akkor tedd meg. Törd össze még jobban, az eleve darabokban lévő szívemet. Úgy sem szenvedtem eleget az elmúlt 25 évben!- mondta majd erőt vett magán és hátat fordítva kisétált a szobából.

Wonwoo lábai hirtelen felmondták a szolgálatot, így a földön kötött ki. Nem akarta, hogy ez legyen a vége. Nem akarta, hogy veszekedjenek, ahogyan azt sem akarta, hogy az idősebb sírva hagyja el szobáját. Minden erejét összegyűjtve állásba tornázta magát és nem foglalkozva azzal, hogy csak egy pulcsi, egy melegítő nadrág és egy papucs van rajta, kifutott a helyiségből és a lépcsőn lefutva átrohant a nappalin, és ignorálva társait elhagyta Dormjukat. Nem tudta, hogy merre mehetett a nála néhány centiméterrel alacsonyabb férfi, ezért csak hagyta, hogy lábai vigyék és reménykedett abban, hogy nála fog kikötni.