Tartsd titokban!

Part 4

A telefonom csipogására keltem. Szombat volt. Majdnem egy hét eltelt a Kingával való találkozásom óta. Félálomba kutattam fel a telóm az éjjeliszekrényemen. Mikor megtaláltam az arcom elé tettem és kissé hunyorogva néztem a kijelzőt. Mikor meguntam, hogy a felét nem látom, ami a telefonomon van a szemüvegemért nyúltam, és felvettem. Pislogtam párat, hogy megszokjam majd újra a kijelzőre néztem. Édesem üzenetet küldött. Elmosolyodtam és megnyitottam.
Édesem:Nem alszod át az egész napot ugye? :P
Babám:Dehogy. Még csak 10 óra múlt :D
Édesem:Tali ma? Park, 12 óra?
Babám:Tökéletes
Édesem:Akkor tempózz kicsit, mert nem várlak meg :D
Babám:Dehogynem. Szeretlek :3
Édesem:Én is téged :3
Mosolyogva tettem félre a telefonom és felültem. Nem, nem vagyunk együtt. Az, hogy mikor sétálunk összekulcsoljuk az ujjaink, hajnalig beszélünk hívásba, minden percben a másik tudtára adjuk, hogy mennyire szeretjük, szerelmes beceneveket adunk a másiknak és csókolózunk nem jelent semmit. Mielőtt felállhattam volna újabb üzenetem érkezett. Ránéztem a telefonomra. Lina üzenetet küldött. Újra a kezembe vettem a telóm.
Lina:Szólj a barátnődnek hogy ne keltsen fel hajnali 10 órakkor :C
Bell:Nem én kértem rá. Egyébként sincs hajnal és engem is most keltett :P
Lina:Könyörgöm, téged felkelthet de engem hagyjon aludni.
Bell:Bele ne halj, hogy egyszer felkeltél dél előtt :D
Lina:Gúnyolódj csak :P
Felnevettem és a készüléket a franciaágyamra dobva álltam fel és léptem be a fürdőszobámba. Miután lefürödtem kivasaltam fekete hajam és kontyba fogtam. Pár tincs azonnal az arcomba hullt, amit hagytam. Szembenéztem a tükörképemmel. A szemem mosolygott, mint minden alkalommal, de az arcom mást mutatott. Bánatot? Sajnálatot? Szégyent? Nem tudtam eldönteni, de azt tudtam, hogy itt az idő. Nem titkolózhatok többet. Én se bírnám, és anyáék csak jobban kiakadnának. Villámgyorsan vettem fel egy melegítőshortot, egy pálmafás, rózsaszín haspólót és a fehér, hosszú szárú Conversem. Egy szót írtam be a lányos csoportunkba, amibe Kinga nincs bent.
Bell hercegnő:Elmondom
Nem vártam meg az ellenkezést, csak tájékoztatásképp írtam. Zsebre vágtam a telefonom, egy adag pénzt a biztonság kedvéért és lerohantam egyenesen a konyhába. Anya már mosogatott apa pedig az asztalnál ülve dolgozott.
-Jó reggelt-álltam meg az ajtóban. Majdnem ki is fordultam a helységből, de mielőtt megtehettem volna megmarkoltam az egyik szék háttámláját.
-Neked is Kicsim-mosolygott rám anya. Tudtam, hogy nem sokáig fog mosolyogni. Apa csak intett egyet. Nagyot nyeltem.
-Beszélhetnék veletek?-kérdeztem és nem mozdultam a helyemről. Mint egy szobor álltam és a számat harapdáltam.
-Persze. Mond csak-gépelt apa. Nem. Így nem lehet ezt megbeszélni.
-Figyelnétek rám?-kérdeztem még viszonylag nyugodtan. Apa lehajtotta a laptopja tetejét, anya pedig a kezét megtörölve dőlt a pultnak, és minden figyelmüket nekem szentelték. Mindketten engem vizslattak. Nagy levegőt vettem.
-A lányokhoz is vonzódom-csaptam azonnal a közepébe. Minek kerülgessem a témát? Csak félreértenék. Kifújtam a bent tartott levegőt és halál nyugodtan vártam a fejmosást. Lelkiekben már évek óta felkészültem erre a beszélgetésre. A tükörnek magyarázva mondtam a szövegem, ami mindig ugyanaz volt. Tudtam, hogy ki fognak akadni. Arra is számítottam, hogy kitagadnak. Esetleg élve elásnak a kertbe. Az agyam rosszabbnál rosszabb képeket rakott elém, de most egyik se jött elő. Még soha nem álltam ilyen nyugodtan a szüleim előtt. Láttam ahogy anya feje kezd vörösödni. Láttam ahogy apa idegesen tolja ki maga alól a széket úgy, hogy az feldőlt. Hallottam a lábdobogásokat a lépcsőn, ami azt jelezte, hogy a két nővérem is itt van. Nem érdekelt az ég világon semmi. Túl sokáig nem feleltem meg nekik. Nem most fogom elkezdeni. Mindig is fekete bárány voltam a családba. Én voltam akinél aggódni kellett, hogy egyáltalán gimnáziumba megy-e. Én voltam az aki minden alkalommal későn ért haza. Én voltam aki mindig a lecseszést majd a büntetést kapta. Mára már olyannyira elegem lett ebből, hogy semmi nem érdekelt. A nővéreim bezzeg tökéletesek voltak. Az idősebb az egyik legjobb egyetemre járt és a legjobb gimnáziumba is, de az már évekkel ezelőtt volt. A fiatalabb kitűnő volt minden évben, és bár nem került be a legjobb gimnáziumba mégis évekig hallgathattam, hogy az eszével ott lenne a helye. Bennem egyik se volt meg. Nem voltam okos, inkább lusta. Nem jártam a legjobb gimibe és az, hogy nem is akartam senkit nem érdekelt. Gyűlöltem minden alkalmat mikor ez került szóba. Az én szemszögem sose nézik. Amíg anya felrobbant, apa pedig ordított csak mosolyogva néztem őket. Az agyam végre kapcsolt és hallottam a hangokat is.
-Mit mosolyogsz?! Ez egy komoly probléma! Ez nem normális dolog!-kiabált anya. 
-Az én lányom nem lesz buzi! Nem engedem!-folytatta apa. 
-Mit tudsz tenni ellene?-nevettem már kínomban. És még engem neveznek hülyének és sötétnek. Most akkor ki a sötét?
-Hogy beszélsz te apáddal?!-akadt ki anya egy pillanat alatt.
-Ugyan már anya. Ez már nem a '80-as, '90-es évek. Itt nem kötelező férjhez adnotok. Vagy az még a '70-es évek volt? Mindegy is. Régen volt. Ott a lányok megakartak felelni a szüleiknek. Évekig én is megakartam felelni nektek. De már nem akarok. Soha nem sikerült és nem is fog. Egyszerűen nem vagyok elég jó nektek. Akkor miért próbálkozzak? Felesleges időt vesztegetek az életemből a semmiért. Gyűlölök itt lenni. Gyűlölök veletek egy helységben lenni. Annyira nem érzitek a szavaitok súlyát, hogy most már engem sem érdekel mit mondok nektek. Annyira k***szottul próbáltatok a másik irányba terelni, de egyszerűen nem sikerült. És ez k**rvára nem az én saram. Egyszerűen van egy harmadik gyereketek aki más. Mi lenne ha inkább elfogadnátok azt ami ellen nem tudtok semmit tenni és végre velem is úgy bánnátok mintha a családotok tagja lennék. Mert r*****tul a család tagja vagyok. Tudtommal nem fogadtatok örökbe, így még vér szerint is. Igenis vannak jó pillanataink. Van amikor k***szottul szeretlek titeket de ez olyannyira eltörpül a bántások és a gyűlölet mellett, hogy már nem is emlékszem rá, hogy mikor öleltelek meg titeket utoljára úgy, hogy az őszinte volt. Kitagadhattok. Eláshattok. Bármit tehettek, de nem fogtok tudni változtatni se azon, hogy mit érzek se azon, hogy milyen vagyok. Az évek alatti sértések úgy összetörtek, hogy nem érzek irántatok semmit. Komolyan. Semmit. Már nem érzem a felétek irányuló gyűlöletem és a szeretetem se. Azért, hogy változzak rám erőltettek olyat, amit nem akarok. Régen imádtam gitározni. Az életem volt a zene. De mióta csak kényszerítetek egyszerűen még az életkedvem is elmegy tőle. Elegem van belőletek. Elegem van abból, hogy ti irányítjátok az életem. Irányítsátok a két nővérem, de engem hagyjatok békén. Nem fogok megfelelni nektek és nem is akarok. Menjetek mindketten a francba-vágtam az arcukba az egészet, anélkül, hogy egy könnycsepp legördült volna az arcomon vagy felemeltem volna a hangom. Hátranéztem a két nővéremre, hogy tudják ez rájuk ugyanúgy vonatkozik, hiszen ők az életem második megkeserítői. Visszanéztem anyáékra.
-Hogy beszélsz?-hördült fel anya.
-Komolyan ezen akadtál fent?-horkantottam.
-Tűnés-mondta apa olyan halkan, hogy alig hallottam meg. Ráemeltem a tekintetem.
-Kifele a házamból!!-ordította. Felhúztam az orrom és felrohantam a szobámba. Egy sporttáskába bedobáltam a legfontosabbakat. Pár ruhát, telefon és laptop töltőt, laptopot, Körbenéztem a szobámba. Újra szembenéztem a tükörképemmel. Undorodtam magamtól. És nem, nem azért mert szeretem a lányokat. Hanem mert annyi éven át ez a sok ruha, ami most rajtam van minden azért volt, hogy megfeleljek nekik. A tükörre köptem, ami így elmosta a tükörképem. Elraktam az összes zsebpénzem majd lerohantam. Köszönés nélkül téptem fel az ajtót és Molly fejét megsimogatva a kapun is kiléptem. A szél azonnal tönkretette a kontyom, de nem érdekelt. Éreztem. Éreztem a szabadságot. Megigazítottam a táskám a vállamon és elindultam a megszokott irányba. Kopogtam a halvány zöldre festett ház ajtaján. Rebeka azonnal ajtót nyitott.
-Szervusz Drágám. Mi járatban vagy erre?-engedett be mosolyogva. Beléptem a házba.
-Kinga itthon van?-érdeklődtem miután adtam két puszit az arcára.
-Persze. A szobájában-bólintott.
-Itt lakhatnék egy kis ideig?-kérdeztem.
-Ameddig szeretnél-bólogatott. Hálásan rámosolyogtam és felrohantam a lépcsőn. Kopogás nélkül léptem be Kinga szobájába. Csupán egy hosszú pólóba fetrengett az ágyában, amit valamelyik bátyjától csórt. Felnézett az érkezésemre.
-Hát te? Még csak 11 óra van és a pa...-elhallgatott ahogy ledobtam a táskám az ajtaja mellé.
-Elmondtam anyáéknak-ültem le az ágyára. Mint aki mindent ért átölelt, és lágy puszit adott a számra. 
-Szeretnék megváltozni-suttogtam.
-Mennyire?-simogatta a karom.
-Halálfej, fekete, minden. Csak ne feleljek meg nekik-néztem rá.
-Akkor vásárlás-mosolygott és felpattant. Miután felöltözött elindultunk. Nem firtatta a témát. Mintha a gondolataimban olvasott volna. A ruhatáram úgy ahogy volt bedobtuk egy kukásszsákba pont úgy mint én az eddigi 16 évemet. Este 8 volt mire hazaértünk. Segített berendezkedni a szobájába, majd mindketten eldőltünk az ágyán. A hosszú hajam már csak a lapockám közepéig ért. A legsötétebb fekete árnyalatában pompázott és a legsötétebb kék színű tincseim egyikével játszottam. Egy fekete halálfejes haspóló és egy szintén fekete melegítőshort volt rajtam pizsama gyanánt. Kinga franciaágyán kényelmesen elfértünk. A szülei és a két bátyja mindent tud, őt mégis szeretik. Ez a különbség az én és az ő családja között. A mai nap után fáradtan bújtunk egymáshoz. 
-Szeretlek-tűrte ki egy hajtincsem az arcomból.
-Én is téged-hajoltam közelebb hozzá, egészen addig míg ajkaink össze nem forrtak. Közelebb húzódtam hozzá, és mielőtt megfulladtunk volna elhúzódtunk egymástól, de a távolság nem nagyobbodott köztünk, inkább csökkent. Minimum éjfél lehetett mire egymást átölelve elaludtunk. Már nem volt szükségem álmomban a rétre, hiszen a valóságban is az enyém volt. Én pedig az övé. Így lettünk mi egymásé.