gay boys make me happy

he's mine [johnny x ten]

Minden nap ugyanaz a forgatókönyv. Reggel felébredek, összekészülődök és elindulok szerelmem háza felé, akire mindig plusz tíz percet várnom kell, mert sose tud időben elkészülni és időben lejönni a kapuhoz, ahol várom őt. Sokáig zavart, de már nem foglalkozom vele. Megszoktam.

– Szia Johnny – jön le a lépcsőn Ten, a szokásos tíz perces késése után. – Sokat vártál?

– Nem – ingatom meg a fejem, majd egy halvány mosolyra húzom ajkaimat. – Csak a szokásos tíz percet.

– Haha, ne haragudj – néz fel rám aranyosan mosolyogva, mire meglágyul a szívem és megrázom a fejem. Hogy is tudnék rá haragudni, mikor ilyen aranyos... – Induljunk mostmár. Elfogunk késni.

Megragadja kezem, s elkezd az iskola felé húzni. Egy mosoly kúszik az arcomra. Összefűzöm ujjainkat, hüvelykujjammal kézfejét simogatom, közben mindenféle jelentéktelen dologról beszélgetünk. A szokásos jó hangulatban telik a sulihoz vezető út, egészen addig, amíg az iskola környékére nem érünk. Ott Ten, mintha csak leprás lennék, elengedi a kezem és elszalad mellőlem.

– Később beszélünk Johnny! Szia.

És már egyedül is hagyott. Minden nap ez megy. Reggel minden jól megy, úgy viselkedünk mintha egy pár lennénk, de amint az iskola közelébe érünk már nem úgy tekint rám mint a szerelmére. Egész nap közelembe se jön, rám se néz és hozzám se szól. De már nem fáj annyira. Megszoktam ezt is.
Egyedül teszem meg azt a kis távolságot az épületig, majd egyből felmegyek a termemhez és levetem magam barátaim társaságába.

– Na mi van Johnny? – a hangos nevetés és beszélgetés befejeződik mellettem, legalábbis Mark részéről. Aggódva nézi csalódott arcom, majd kezét finoman a vállamra teszi és megsimítja azt. – Mit csinált Ten?

Egyből a lényegre tapintott. Ő az egyedüli barátom, akinek elmondtam, hogy mi van köztünk Tennel. Mikor összejöttünk Tennel, megtiltotta nekem, hogy bárkinek is elmondjam a dolgot, de nem tudtam magamba tartani. Muszáj volt elmondanom valakinek, és mivel Mark a legjobb barátom, rá esett a választásom. Kicsit se bántam meg, hogy beavattam. Ten akárhányszor is bántott meg, mindig vele beszéltem meg, és most, hogy újfent sikerült Tennek a lelkembe gázolnia meg tudom Markkal beszélni.

– Csak a szokásos – rántom meg a vállaim. Mark egy nagy sóhajt hallat, nem egyszer meséltem már neki Tennek ezt a szokását. – Reggel alig értünk ide a suli környékére, már el is engedte a kezem és ott is hagyott.

– Istenem... – túr hajába, majd elhúzza ajkait. – Beszélned kéne vele erről...

– Hiába beszélek, nem ér semmit. Folyton azt mondogatja, hogy nem akarja, hogy a barátaink rájöjjenek. Jobb, hogyha az iskolán belül csak barátok vagyunk. De már kezdek belefáradni ebbe... - sóhajtok csalódottan, mire megveregeti a vállam és hümmög egy picit. – Mit kéne tennem?

– Szerintem neked is úgy kéne viselkedned vele, ahogy ő viselkedik veled. Akkor hátha rájön, hogy amit csinál az nem jó. Vagy valami ilyesmi... – ránt vállakat, mire hálásan ránézek és halványan elmosolyodom. Ezután nem beszélgetünk erről a témáról, a többieknek köszönhetően egy egészen új témába kezdünk bele, de nem is baj.

Óra közben akaratlanul gondolkodom Mark szavain. Igaza lehet, talán ha úgy viselkednék vele, ahogy ő viselkedik velem az segítene. Viszont tudom, hogy mennyire érzékeny, épp ezért nem akarom megbántani se. Fogalmam sincs, hogy mit kellene tennem...
Nyúzottan hagyom el a tantermet. Az unalmas matematika óra teljesen leszívott szellemileg, és erre még az is rátett, hogy a tanárnő teljes mértékben rám szállt csak azért, mert megértettem a tananyagot. Remek volt.