Ö𝚁Ö𝙺𝚂É𝙶 (𝙷𝙰𝚆𝙰𝙸𝙸 𝙵𝙸𝚅𝙴-０ 𝙵𝙰𝙽𝙵𝙸𝙲𝚃𝙸𝙾𝙽)

𝟷. 𝙵𝙴𝙹𝙴𝚉𝙴𝚃

VERONICA

A repteret elhagyva a szállodába indulok. A taxiból nézem a környezetet, amely, meg kell hagyni, gyönyörű. Már jártam itt négyszer, azonban még mindig ámulatba ejt a látvány. Haditengerészként megfordultam már sok helyen, de ez mind közül a legszebb. Ugyan nem nyaralni jöttem, hanem azért, hogy eme mesés helyen várjam a munkaadóim végső döntését, de ez nem jelenti azt, hogy nem fogom kiélvezni Hawaii lehetőségeit. Lehet, hogy megtanulok szörfözni, vagy csak süttetem magam a napon egészen péntekig. Nem számít, mert nem engedem, hogy a várakozás lassan kikészítsen. A nagy gondolkodásomat a sofőr szakítja meg, mivel közli, megérkeztünk, így rendezem a számlát és bejelentkezek a recepción. Megkapom a kulcsot, majd rögtön el is foglalom a szobát, melyhez egyenesen a tengerre néző pazar kilátás tartozik. Hatalmas a fürdőszoba, az ágyról meg ne is beszéljünk.

Miután kigyönyörködöm magam a szobában, elindulok a honolului városnézésre. Egy-két helyre tisztán emlékszem, amikor apuval itt jártunk, vagy amikor anyu megmutatta, hol is dolgozott, amikor még a Hírszerzéstől kapta a fizetését. Hamarosan elérem a híres ʻIolani Palace-t, ahol egykor a híres Five-0 központja volt. Annyit hallottam, hogy az akkori kormányzó az apám távozását követő ötödik évben megszűntette az egységet. Csupán csak Danny maradt a szigeten ezt követően, a többiek elköltöztek a kontinensre. Még a szüleim sem tudták meg, hogy mi is volt a valódi oka annak, hogy az, aminek a segítségével a bűnözési ráta jelentősen lecsökkent, megszűnt létezni.

– Szia, Grace! – szólok bele a telefonba, miután megcsörren.

– Szia! Megérkeztél már?

– Éppen a városban sétálgatok.

– Veronica, úgy örülök, hogy végre itt vagy! Kicsit késni fogok, mert a nyakamba szakadt egy csomó papírmunka, de ígérem sietek. Oda találsz egyedül is? – kérdezi Grace aggódva.

– Megoldom, ne aggódj! Elfelejtetted, hogy haditengerész vagyok? – felelem nevetve.

– Elég nehéz lenne megfelejtkezni róla, Ronnie. Már csak azért sem, mert a szüleid is ott szolgáltak jó ideig. Viccet félretéve, mennem kell. És ígérem, tényleg sietek!

– Rendben!

Bontom a vonalat és újra a gondolataimba veszek. Mi van, ha pénteken azt mondják, hogy ennyi, vége a karrieremnek és kereshetek másik munkát? Csorba esne a McGarrett nevén, ráadásul miattam. Ha apu élne még, nem lenne rám büszke, az már biztos. De anyu sem. Hibát követtem el, de ha nem húzom meg a ravaszt, már nem élnék. Ez csak enyhítő körülmény, vagy mégsem?

Lesétálok a partra és leülök a homokba. Csodálom a tengert, a hullámokat, a napsugarak tükröződését a felszínén. Volt már lehetőségem elégszer megtapasztalni a fenyegető oldalát is, amely közel sem ilyen megnyugtató. Legelső alkalommal azt hittem, meghalok. Csakhogy az apám szavai visszhangoztak a fülemben. Erősebb vagy, kislányom, mint hiszed! Bármire képes vagy, ha nem adod fel! Én pedig nem adtam fel. Végig csináltam. A kiképzőm, Michael Ferris az az ember volt, akitől mindenki rettegett, de ugyanakkor mélységesen tisztelem is a mai napig. Rengeteg dolgot köszönhetek neki, mint például azt is, hogy még nem vágtak ki a haditengerészettől. Még. Elég nagy az esélye, hogy pénteken ez fog következni.

A megbeszélt helyen és időben várom Grace-t, aki néhány percet valóban késik.

– Régóta vársz? – kérdezi, miközben megölel.

– Kicsit hamarabb ideértem, ez minden – válaszolom, mikor elhúzódunk egymástól.

– El sem hiszem, hogy 2 éve nem találkoztunk.