Ö𝚁Ö𝙺𝚂É𝙶 (𝙷𝙰𝚆𝙰𝙸𝙸 𝙵𝙸𝚅𝙴-０ 𝙵𝙰𝙽𝙵𝙸𝙲𝚃𝙸𝙾𝙽)

𝟸. 𝙵𝙴𝙹𝙴𝚉𝙴𝚃

VERONICA

Kezem-lábam remeg, amikor kilépek az ajtón. Azonnal leülök az egyik székre és a fejemet megtámasztom a kezemmel. El sem tudom hinni, hogy ez lett a vége. Nem a legrosszabb, de nem is a legjobb forgatókönyv. Akárhogy is legyen, de örülnöm kell annak, hogy csak ennyivel megúsztam.

– Ez meg hogy lehetséges? – kérdezem végül.

– Maradjunk annyiban, hogy elég meggyőző érvet tudtam felhozni annak érdekében, hogy ne menesszenek a haditengerészettől – válaszolja Michael Ferris, az egykori felettesem, és mosolyogva bólint.

– Fogalmam sincs, hogy mégis mit mondtál nekik, de köszönöm! – hálálkodok végül, mikor sikerül felfognom, hogy nincs minden veszve, hiába hittem eddig azt, hogy búcsút mondhatok a karrieremnek.

A férfi félrebiccentett fejjel néz rám.

– Csakis az igazat, Veronica. Rengeteget elértél, gondoljunk csak arra, hogy az első nők egyike vagy, aki végigcsinálta a kiképzést, aztán megkapta a háromágú szigony-jelvényt, ezzel beírva magát a történelembe, mint a kevés női SEAL-ek egyike. Ezt még nekik is el kellett ismerniük – int az ajtó irányába.

A vigyort le sem lehetne törölni az arcomról. Ez ünneplésért kiált.

– Menjünk és üljünk be valahová! – dobom be az ötletet. – Én fizetek. Csak előtte még felhívom Grace-t, mert ezóta már biztosan nagyon ideges.

– Erre nem tudok nemet mondani – feleli a kiképzőm, én pedig távolabb sétálok telefonálni.

Kikeresem Grace nevét és azonnal kezdeményezem a hívást.

– Szia Ronnie! Mondd, mi volt? – kérdezi rögtön legjobb barátnőm, de nem vagyok meglepve. Mielőtt bementem volna abba a helyiségbe, ahol meghozták az ítéletet, beszéltem a nővel, aki megígérte, hogy lélekben velem lesz végig.

– Hát – húzom az időt, majd végül kibököm. – Nem rúgtak ki.

– Te jó Isten, úgy örülök! – kiált fel Grace a vonal túlsó oldalán. – Akkor most visszamész a kontinensre?

– Ami azt illeti, nem éppen – felelem. Sokat gondolkodtam, hogy az esetleges variációk esetén mihez fogok kezdeni, és meglepő módon nem volt nehéz meghoznom a döntést. – Nem rúgtak ki, de áthelyeztek a tartalékosokhoz.

–Tehát maradsz? – tudakolja a legjobb barátnőm.

– Egy darabig biztosan.

– Ez az!

A szám felfelé görbül a lelkesedését hallva. Tényleg túl sok idő telt el, hogy láttuk volna egymást, így most természetes, hogy madarat lehetne vele fogatni, amiért hajlandó vagyok a szigeten maradni.

– Figyelj, beülünk valahová a kiképzőmmel. Nincs kedved velünk tartani? – ajánlom fel neki a lehetőséget.

– Rengeteg a munkám, mert a másik kolláganőm beteg lett, helyette is dolgozok, szóval inkább legközelebb, ha nem gond.

– Dehogy! – felelem. – Jut eszembe, lenne itt valami! Nem tudsz valamit a tegnapiról? – kérdezek rá bizalmasan, nehogy valaki meghallja.

– Sajnos nem – sóhajt fel. – Pedig aludni sem nagyon tudtam, annyira idegesít.

– Elhiszem, mert engem szintén.

– Nézd, ha megtudok valamit, azonnal szólok!

– Rendben van.